Monográfia-pótló monográfia

Pechjére azonban a háború utáni Csehszlovákiában született, ahol a világmegváltók legfeljebb Pozsonyig futhattak, ha csehszlovákiai magyar költők akartak lenni. Cselényi László azonban – mert természetesen róla van szó – nem akart sem csehszlovákiai, sem szlovenszkói, de még csak felvidéki, ilyen-olyan táji, égaljai magyar költő lenni, csak egyszerűen költő, s ebben a létállapotban hamar rá kellett jönnie, milyen bezárt a világ, pláne, ha a sematizmus posványából éppen csak előtántorgott kultúrpolitika szabja meg a kereteit. Az egyetlen kitörési lehetőség ebből az akolból, ha útnak ered, s meg sem áll mondjuk Párizsig. Mehetett volna persze Londonba, akár Határ Győző, Rómába, akár Cs. Szabó, vagy akár Dél-Amerikába, mint Ferdinandy, ám Ady, s még előtte Batsányi óta tudjuk, hogy a magyar költészet fővárosa Párizs. És hát Cselényi nem emigrálni akart, hanem világot látni, új impulzusokat szerezni, a nagybetűs Költészetet szívni magába, mert itthon igencsak híjával voltak e terméknek. A párizsi Magyar Műhely egyik frontembere, Papp Tibor több, mint harminc évvel később megkapó, sőt megható, karcolatnak beillő rajzolatot ír erről a csetlés-botlásról, melynek első végterméke egy háromsoros lett, a legendás hétszer főbelőtt naranccsal. „Több hónapos levelezgetés, helyi kérvényezés és ilyen-olyan várakozás után 1965 őszén megérkezett Párizsba. Hallatlanul nagy lelkierő kellett ahhoz, hogy elszánja magát az útra, egyrészt azért, mert a hatóság megpróbálta információgyűjtésre beszervezni, amire ugyan nemet mondott, de soha nem tudhatta, mikor csap vissza rá bumerángként határozott ellenkezése, másrészt azért, mert vállalkozása előd, azaz példa nélküli volt, harmadrészt pedig azért, mert megszokott világát felrúgva kellett nekivágnia a bizonytalannak. Ne felejtsük el, a nagy kirándulás rosszul is elsülhetett volna.” Papp Tibortól egyébként azt is megtudjuk, hogy a francia költők fordítása mellett hogyan csetlett-botlott Cselényi László afféle porcelánbolti elefántként különféle civil foglalkozások útvesztőiben: „Szorgalmasan jár a Sorbonne francia kurzusára, civil életében pedig gondosan növeli messze földön híres ügyetlenségének legendáját.”

E hosszú bevezető talán indokolatlan, de nem céltalan. Amilyen unalmasak tudnak ugyanis lenni a monográfiák – amelyekben általában a célba vett alkotót szokás körbeudvarolni, udvarát naggyá varázsolni, ráaggatni minden karácsonyfadíszt, rosszabb esetben fehérre mosdatni, hogy aztán az egész leginkább magának a megcélzottnak nyújtson szellemi ejakuációt – olyan felüdülést nyújthat egy ilyen szerkezetű könyv, mint az Escorial, amely Cselényi László világáról és műhelyéről szól, s amely titkoltan vagy bevallottan a hiányzó monográfiát szeretné pótolni. Vagyis éppen attól érdekes, ami a gyengéje és esetlegessége: különböző színvonalú, hangvételű és előjelű írások halmaza, melyek között találunk portrét, kritikát, interjú-előszót, recenziót, s amelyek közül – talán nemcsak számomra – éppen az említett és idézett Papp Tibor-írás az egyik legemberközelibb és leghűbb tükre a Cselényi-pálya egyik – de biztosan a legmeghatározóbb – szeletének.

Mindenki tisztában van vele, hogy Cselényi László problémás alkotó. A probléma azonban nem vele magával van, hanem értelmezőivel és kritikusaival, hiszen verseinek értelmezése-értékelése kritikusonként változik (ami megint csak azt bizonyítja, hogy a kritikus mindig önmagát írja). Van, aki olyasmit kér számon tőle, ami távol áll az alkotói szándéktól, ismét van, aki felfedezni vél az alkotói szándékon túli elemeket, és akad (szerencsére) olyan is, aki a műből kiindulva értelmez, és éppen ezért látja meg a törékeny, sokszor képlékeny lényeget. Talán emiatt a problémásság miatt nem merészelte eddig senki felvállalni egy Cselényi-monográfia megírásának a kockázatát. Költészetéről írtak rövidebb-hosszabb kritikákat, voltak, akik korszakos felfedezéseket véltek, akadtak, akik melléfogtak, de olyanok is, akik ráhibáztak a gyökerekre. Monográfiát írni azonban ezidáig nem merészelt senki. Hogy miért, azt valószínűleg az az ember fogja megfogalmazni, aki végül rászánja magát.

Maradjunk tehát az Escorialnál, ennél a különös könyvnél, amely mégiscsak monográfia, sőt több annál: egy életmű mozaikkockákból összeálló tükre. Sokszínű, sokarcú, sokszempontú, kanonizálástól mentes, divatok felől közelíthetetlen. Talán azért, mert Cselényi költészete a magyar irodalmon belül is egyedi. Ami jelszavakban, például Esterházy Péter megfogalmazásában így hangzik: „Ő talán a legkitartóbb, legelszántabb avantgárd költőnk – mintha az ő esetében volna ennek a megjelölésnek értelme.” Pomogáts Béla olvasatában pedig így: „Cselényi László nagy ívű avantgárd mítoszaiból és szövegvariációs eposzaiból ugyanúgy megismerhető az emberi világ, a nemzeti, a kisebbségi és a közép-európai tapasztalat, akár egy hagyományosan realista nagyregényből, amely a valóságról teljes körű képet mutat.” Csontos János olvasata még frappánsabb: „A montázs szintjén történő szerkesztés tudatossága túlmutat a megformálás stílusszeszélyein. Főképpen így van ez Cselényi esetében, aki az »ős-eredeti« szövegkollázst filozófiai nívóra emelte.”

Látjuk tehát, hogy ahány megközelítés, annyiféle. Mindazonáltal nem meglepő az a bizonytalanság, óvatos esetlegesség és tapogatózás, ami a kritikusok részéről a Cselényi-műveket körülveszi, hiszen ez az életmű valóban hasonlatos az Escorialhoz (Tőzsér Árpád hasonlata), amely a maga befejezetlenségében is monumentális, és sokkal inkább szándék, mint építmény. Kritikusai közül talán Mekis D. János áll legközelebb a lényeghez, amikor az Acetilén ágyak kapcsán az alábbiakat fogalmazza meg: „Miként a számtalan felgyülemlett életműtöredéket, a darabokra bontott, korábban már kész szövegeket lehetetlen valamely egyedül helyes sorrendbe illeszteni, tökéletes egésszé szervezni, úgy a gyakori mellérendelő szerkezetek, a széttördelt mondatok sem szándékoznak egyetlen abszolút, intencionált jelentést közvetíteni. A fragmentumokból összeállított kompozíció szabad asszociációk láncolata, amelynek különös belső töltést ad az esetlegesség és az össze nem illőség feszítő ereje. A szöveg rejtvényként áll az olvasó előtt – megfejtése, azaz a nyitott mű befejezése már az ő feladata.” Vagy a fiatal pályatárs, Szászi Zoltán tapint rá a lényegre? „Nagyszerűségében egyszerre értelmezhető és érezhető galaxis, aminek minden pontja találkozik az énnel.”

Egy ilyen jellegű kötetnek természetesen nem lehet megragadni a lényegét, nem is lehet szándéka egy rövid recenziónak. Talán legjobb, ha magára a szerzőre hagyjuk ezt, aki így vallott Tóth Lászlónak egyik interjújában: „... világéletemben az egységes, totális világlátás, az összefüggő nagy kombinációk, hosszú versek mániákusa voltam (...), soha nem egymás után sorjázó, egymással össze nem függő lírai verseket írtam, hanem egyetlen szöveget, egyetlen mag körül terebélyesedő »Work in Progress-t«. Lehetőségeket egy elképzelt szöveghez (...), egy elképzelt eposz töredékeit, s az a híd, amelyről Koncsol László beszél szövegeimmel kapcsolatban (...), természetesen soha nem készül el. Ám meggyőződésem, hogy nem is kell elkészülnie...”

Ennek az elkészületlen és elkészülhetetlen világnak közlekedőedénye a költő, aki ebben a kötetben – melyet a pályatárs, Pomogáts Béla szerkesztett egybe – úgy áll az olvasó elé, hogy a titkok természetesen ezúttal sem fejtődtek meg, de legalább egy lépéssel közelebb kerültünk hozzájuk.