Mokos Attila 44. születésnapját ünnepli Karlovy Vary 44. fesztiválján

Nincs vetítés, amely ne telt ház előtt zajlana, nincs a napnak olyan szakasza, amikor a nézők serege egy kicsit is elapadna, nincs olyan műfaj, amely ne találná meg a maga érdeklődőit.

Vladimir Balko Szlovákiában széles tömegeket megnyert alkotását, az Egy fájó szív nyugalmát két időpontban vetítették. A fesztiválpalota nagymozijában, 1200 ember előtt a film főszereplője, Mokos Attila is meghajolt.

„Sokan valamiféle kuriózumot keresnek a játékom mögött” – mondta a film sajtótájékoztatója után, amelyen elsősorban arról faggatták, színpadi alakításai melyik színházhoz kötik, milyen érzés magyar társulat tagjaként Szlovákiában dolgozni, s kapott-e már újabb lehetőségeket a Balko-filmben nyújtott kiváló teljesítménye óta. Még a Szlovák Rádió tudósítója is elsőként azt a kérdést tette fel neki: nem találta-e furcsának, hogy a rendező benne látta meg ezt a börtönből szabadult, ízig-vérig szlovák embert. – „Jánošíkot, a legendás szlovák hegyi betyárt cseh színész játssza egy lengyel rendezőnő filmjében. Ez meddig lesz érdekes? Az általam megformált figura egyébként sem történelmi hős, ebben az esetben tehát duplán mindegy, milyen nemzetiségű színész játssza, hiszen nem magát a nemzetiséget, hanem a karakter színeit kell megmutatni. Nyilván nagy bátorságra vall a rendező részéről, hogy bízott bennem, de a végeredmény, a kritikai visszhang végül is őt igazolja, hogy nem döntött rosszul, amikor engem választott a szerepre.”

A-kategóriás filmfesztiválon most van először Mokos Attila, nem sokkal azután, hogy a trencsénteplici seregszemlén is komoly sikerrel szerepelt az alkotás.

„Huszonegy évvel ezelőtt Karlovy Varyban töltöttem a kötelező katonai szolgálatomat – mesélte. – Ma már csak mosolygok rajta: akkoriban még a Kolonnádon sem sétálhattam végig, nekünk az tiltott zóna volt, a nyugati fürdővendégek miatt. A katonai vezérkar ugyanis attól tartott, hogy ha netán külföldiekkel elegyedünk szóba, belső információkat adunk ki a Csehszlovák Hadseregről. Emlékszem, amikor már civilben, a katonai szolgálat letelte után különvonattal vittek bennünket Prágába, a szabadság mámorától megittasulva, nagy hangon azt kiabáltuk: Karlevarle nyikdi více! A »soha többé« már a múlté. Boldog vagyok, hogy ennyi év után, ilyen kivételes alkalomból lehetek itt a városban, s ez egészen más érzés. Hatalmas öröm. Főiskolásként nem egy külföldi színházi fesztiválon megfordultam, még Ausztráliába is eljutottunk az osztállyal, de ezerkétszáz néző előtt szerepelni mégiscsak más. Nincs fóbiám ekkora tömeg láttán, ám azt azért elmondhatom: hosszú volt az út a színpad közepéig. Az idei Berlinalén csak a producerek láthatták a filmet, Karlovy Vary versenyébe több száz alkotás közül válogatták be. Négy napot tölthetek a fesztiválon, de ez a négy nap most igazi ünnep számomra. Elszállni persze ettől sem fogok. Én nem változtam a forgatás óta. A környezetem változott. Lettek új barátaim, és lettek új ellenségeim, de mint tudjuk: ez a pálya velejárója. Én már a folytatást várom, azt, amit egyedül ennek a filmnek köszönhetek. Mert lesz folytatás, ígérem.”

Mokos Attila most a Kolonnád egyik legelegánsabb szállodájában lakik. Szobájának ablakából épp az egykori „tiltott zónát” látja. Örömében és „felpörgöttségében” Karlovy Vary-i vendégeskedésének második napján – fényes délután! – elsőre nem is találta meg a szállodája bejáratát, hiszen „legutóbb éjjel mentem be”, sőt, elfelejtette, hányadik emeleten lakik, pedig már a liftben állt, szobakulccsal a kezében.

Szépen fényképezett, turistacsalogató produkcióval mutatkozott be az albán filmgyártás. Már a történetnek erős valóságalapja van: jó pár évvel ezelőtt nyolcvanhat albán menekülttel elsüllyedt egy hajó az Adrián. Ezen utazott a huszonkét éves Koli is, aki ha otthon marad, vérbosszú áldozata lesz. Bár a film nem tud átütő erővel megszólalni a vásznon, vannak izgalmas pillanatai, megdöbbentő képsorai. A forgatókönyv és a rendezés hiányosságait azonban még a fiatal Delonra emlékeztető Nik Xhelilaj játéka sem képes eltakarni.

Múltból a jelenbe, jelenből a múltba utazunk az izlandi film eredeti tehetségű fenegyerekével, Baltasar Kormákurral, akit Karlovy Vary már a 101 Reykjavik című alkotásával a fiává fogadott. 2007-ben ő kapta a Kristályglóbuszt a Vérvonalért. Ha friss munkája versenyben lenne, bizonyára az idén is nyerne. A Fehér nászéjszaka kesernyés humorával, pontos lélekrajzaival már-már csehovi hangulatával fogja meg a nézőt, aki Ivanovot ismerheti fel Jon, a zavaros múltú, súlyos bűntudattól szenvedő irodalomprofesszor összetett alakjában. Története egyszerre megmosolyogtató és elkeserítő, csakhogy mindezt olyan mesterségbeli tudással és érzékeny lélekkel vegyíti a rendező, hogy maradandó élménnyel szolgál a közönségének. Nem is lehet rögtön utána egy másik filmre beülni. Kormákur mozija után megéhezik és megszomjazik az ember. Ám az is lehet, hogy csak egy gyengéd ölelésre vágyik.