Mit olvas Tamás Gáspár Miklós filozófus?

Tegnap újraolvastam Litván György Jászi-életrajzát, közben bekapcsoltam a rádiót, s azt mondta egy hang (kiderült: történészprofesszoré), hogy Jászi Oszkár manapság senkit se érdekel, senki nem olvassa. Fura érzés volt. Azután meg persze találomra, összevissza és véletlenszerűen. Elővettem Turgenyev Első szerelem c. elbeszélését. Kamaszkoromban ismertem meg, de elfelejtettem – valami homályosan nyugtalanító emlék maradt utána, de a cím nyomán mégis azt hittem: afféle romantikus történet. Szégyen, gyalázat: hogy lehettem ilyen dőre és bárgyú, hiszen tudom, mi az, amit Thomas Mann „a szent orosz irodalom”-nak nevezett. Ez az elbeszélés (majdnem kisregény), akár a Tolsztojé, a Bál után, azt mutatja meg, hogy nincs rettenetesebb, mint a szerelem. A félénk fiatal fiú érzi, hogy ideáljának „titka van”, hogy kacérkodásai és jóképű fiatal férfiakból álló udvartartása mögött misztérium lappang. A titok csakugyan borzasztó, hiszen amikor meglesi a lányt, kiderül, kit szeret: a fiú apját – aki lovaglóostorával csak úgy ráhúz a fiatal nőre, aki megcsókolja a fájó vörös nyomot a saját meztelen karján. Ez a szadisztikus szexuális epizód valaki mással, ráadásul az apjával: ez a tapasztalatlan fiú első szerelme. Rosszabb aligha képzelhető. A Bál után-ban is titka van a menyasszonynak: az ifjú vőlegény – akit elbűvöl a lány apjának bájos férfiassága, délcegsége, lovagiassága – hajnalban ébred, amikor jövendő ipja, az ezredes, éppen halálra vesszőztet egy újoncot, már ahogy a cári hadseregben szokás. A szerelemnek persze vége. És ez a vég borzalmas.  Minden jó könyv nyugtalanító; mert az emberi állapot nyugtalanító. Telidestele van kegyetlenséggel, szégyennel, csalódással. Ahol az érzés találkozik a társadalommal, ott a pokol.