Mindig a nép művésze marad

Nem véletlenül írtam zsebkönyvet: küllemében útikalauzok rokona e vékony interjúkötet, bár nevezhetnénk nyugodt szívvel lelki kalauznak is, hiszen Tokody Ilona, a világ nagy színpadainak (Bécs: Staatsoper, Berlin: Deutsche Oper, New York: Metropolitan, Cornegie Hall, London: Covent Garden, Buenos Aires: Teatro Colón) ünnepelt dívája szélesre tárja lelke kapuját az életére, gondolataira kíváncsi olvasók, pályáját évtizedek óta figyelemmel kísérő, hűséges rajongói előtt. A Kossuth-díjas énekesnő, aki Pozsonyban is többször vendégszerepelt, rendkívül gazdag pályát tudhat maga mögött. A kötet olvasása közben természetesen e telített pálya minden nagy, jelentős állomásánál elidőzünk egy kicsit, ám e tartalmas beszélgetés mégsem elsősorban a vájt fülűekhez vagy a műfaj megszállottjaihoz szól - és éppen ebben rejlik legnagyobb értéke: egy kivételes tehetségű művész, egy komoly erkölcsi tartással, s tiszta szívvel élő ember lelki és szellemi tartományaiba vezeti el az olvasót. A karrier mint olyan így aztán másodlagossá is válik a könyvecske lapjain, de sokkal árnyaltabb és izgalmasabb lesz az a kép, amely a pályaív mögött bontakozik ki. Az a magánemberi nívó, amely még a legnagyobbak között is csak nagyon kevésnek sajátja.

Marton Árpád, a beszélgetőtárs már az első leütött hangban pontosan megfogalmazza: „Tokody Ilona alakját… mintha egy templom tiszta áhítata lengené körül.“ A mögöttes tényeket is rendesen felsorakoztatja: „A világ legnagyobb operaházainak tapsvihara után, tucatnyi lemez és a legrangosabb elismerések birtokában is megmaradt annak, akivé szülei, a tápió-kutasi tanítóék nevelték: minden sikeréért keményen megküzdő, Istenre tekintő, szeretetteljes és szeretetre méltó embernek.“ Vallomásaiból kitetszik: „kimagasló művészi teljesítményeket csakis őszinte és igaz emberség hitelesíthet.“ Pontos diagnózis.
Három évtized töretlen sikereinek titkoktól mentes látlelete. Tokody Ilona e szerény kis kötet lapjain sok mindent elmesél, amiről eddigi interjúiban csupán érintőlegesen tett említést.

„Engem még úgy formáltak Szegeden, az Állami Operaházban és a bécsi Staatsoperben - nyilatkozza -, hogy legyen időm megérni a feladatokra. Állócsillagnak szántak, nem üstökösnek. Igaz, az egy egészen más korszak volt még. Manapság mintha a színház sem az emberek lelkéért létezne, legalábbis mindegyre azt deklarálják, hogy az ilyesmi divatjamúlt szentimentalizmus. Művésznek lenni ebben a világban szinte teljesen képtelenség. Ma hullócsillagkarriert szánnak a fiataloknak. Kikerül valaki az iskolából, és azonnal Desdemonát osztanak rá. Hol törődik ma valaki azzal, hogy egy művész pályáján idő kell, amíg lelkileg-technikailag beérik? A mai fiataloknak -bármilyen tehetségesek is - ez nem adatik meg. Renata Scotto zseniálisan fogalmazott: amikor van fogad, még nincs hozzá kenyered. Amikor lesz kenyered, már nem lesz hozzá fogad. Ez az igazság, ezért kellenek olyan bölcs mesterek, akik mind tudják, az énekes mennyire terhelhető… Ma az énekes addig kell, amíg valamelyik menedzser elő nem húz egy újabb felfedezettet. De nézzünk csak körül: mi lesz a sok nagy fölfedezettből? Születnek manapság igazi nagy művészkarrierek? Istennek hála, én még egy olyan korban születtem, hogy szinte minden nagy énekessel énekelhettem… A színházak, a mai rendezők azonban nem szeretik a nagy egyéniségeket, mert nekik véleményük van… Pedig a művész, a nagy művész tud valamit, amit senki más. Minden nagy művész mindig a nép művésze volt! Van ennél csodálatosabb dolog? Hisz ez a művészet lényege: szeretettel továbbadni azt, amit a művész maga is kapott Istentől. Az a dolgunk, hogy szépséget adjunk. És őszinteséget. A művészet csodája, hogy boldoggá tesz, miközben örömet szerez az embereknek.“

Vallja mindezt az, akit az európai operaházak egyik fellegvárában, a bécsi Staatsoperben tizenhat szerepben ünnepelt a közönség. Aki olyan rendezőkkel dolgozott, mint Otto Schenk, Götz Friedrich vagy Franco Zeffirelli. Akit olyan karmesterek irányítottak, mint Claudio Abbado, Giuseppe Patané, Lamberto Gardelli és Eugen Kohn. Akinek megadatott az, ami világhírű kolléganői közül is csak nagyon kevésnek: partnere lehetett Domingónak, Carrerasnak, Pavarottinak és Juan Ponsnak. Kívánhat-e ennél többet operaénekes?

„Gyerekkorom olyan gazdag volt, amilyen gazdag csak lehetett, amikor pedig a tanulmányaimhoz már elengedhetetlen volt, Nagymama eladta a lovát, hogy nekem zongorám lehessen. Minthogy pedig a ló ára nem futotta ki egy zongoráét, Édesanyám és Nagymama egy évig napszámba jártak, hogy visszafizessék a kölcsönöket…“

S ugyanilyen gazdaggá tette őt a nagy tenortrió.

„Azt szokták mondani, az ember ne kérjen többet annál, amit a másik nyújt, és José Carreras nekem az egész karját nyújtotta. Azt hiszem, kivételes, hogy mennyit segített indulásomtól fogva… Számomra ő volt az ízig-vérig partner. Tökéletes párt alkottunk. Mindketten ugyanaz a szomorú hangszín vagyunk, ugyanazzal a drámai és lírai töltéssel, de komédiázni is tudunk együtt. Az ő alakítását éreztem a leginkább rokonnak a magaméval… Pavarotti egyszerűen leöntött az ő erős olasz temperamentumával és hatalmas egyéniségével, azzal az aranyfolyammal, ami csak úgy dőlt belőle… Domingo nem tud veszíteni… Mindig jelt adott, ha egymás közelében voltunk… Azt hiszem, Juan Ponsszal kerültünk egymáshoz a legközelebb… Minket szinte a származásunk is egymásnak rendelt. A spanyolok eléggé megközelíthetetlenek, ha viszont megszeretnek, bárkinél hűségesebbek. Nem véletlenül mondogatom, hogy Juan, José és Placido az én három spanyol testvérem.“

De Peter Dvorskýt is megemlíti könyvében Tokody Ilona, hiszen vele is többször énekelt. „Ő a szlovákok Pavarottija“ - mondja. Legutóbb Kassa környékbeli faluk lakóinak adtak koncertet.

„Nem gyönyörű dolog? - kérdezi. - Nekünk, művészeknek - és hadd mondjam ki: egyre kevesebben vagyunk - a népért kell énekelnünk, mert a művész küldetése az, hogy a nép nyelvén szóljon. Kultúrát csak az igazi nagy művész képes adni az embereknek. És az emberek szeretete jelzi: tudatában vannak, mit kapnak tőlünk. Bármerre járunk, az emberek szeretete vesz körül. Ez tartja bennem a lelket, különben csak fojtogatna a sírás. Hová lett ez a fantasztikus nemzet, ez a büszke nép? Pedig a nép megvan, csak vezetői nincsenek. Vagy nem hagyják, hogy legyenek vezetői… Biztos vagyok benne, hogy a kultúrától, a nagy művészektől és a nemes értékektől is tudatosan fosztják meg ma az embereket, mert a kultúra, a művészet szabaddá és öntudatossá tesz, a hatalomnak pedig könnyebb a dolga láncra vert lelkekkel.“

Aida, Desdemona, Liu, Micaela, Lauretta, Angelica nővér, Nedda, Mimi, Manon Lescaut, Leonora, Amelia, Maddalena felülmúlhatatlan megszólaltatója mondja mindezt, aki szerint „A művészetnek az emberekhez kell szólnia. Egyszerűen, tisztán, közérthetően.“ Ez ars poeticának is tökéletes.