Mindennapi könyveink sátoros ünnepe

Ha csak tehetem, ilyenkor legalább egy napra Pestre utazom. Mivel nyomasztóan hat rám a tömeg, különféle katalógusokból általában még otthon kiválasztom, melyik könyvet veszem majd meg a Vörösmarty téri sátrak vagy a közeli Ráday utcai standok egyikén. Meg aztán, azért is érdemes még otthon dönteni, mert nem mindegy, hogy az erre szánt pénzből mennyi könyvre futja. És melyikre. Arra egyébként még sosem volt példa, hogy az otthoni számítás bejött volna.

A vége úgyis az, hogy elveszek a többiek, a hegyén-hátán kapaszkodók, kíváncsiskodók, sorban állók, sóvárogva nézelődők és a rengeteg könyv között, s örülök, ha ismerőssel találkozva sikerül ki- és megszabadulnom a forgatagból. De hasonlóan lehet ezzel a legtöbb vásárló és rajongó: a téren látottak azt a közelmúltból még ismerősnek vélhető képet idézik, amikor valami újdonságért vagy különlegességért, esetleg éppenséggel hiánycikkért tülekedtek az emberek egymás sarkát taposva. Milyen jó érzés is ez, noha mégoly csalóka, hiszen az egész csak öt napig tart, s könyv, hál’ isten, van elég.

Szerencsére a hazai könyvtermést többé-kevésbé folyamatában követhetjük, ráadásul a szlovákiai magyar kiadók könyveit egyszerűbb és olcsóbb idehaza beszerezni. A könyvheti újdonságok sajátsága, hogy a legtöbb tétel már napokkal a nagy országos rendezvény előtt forgalomba kerül, megrendelhető, könyvesboltban megvásárolható, azaz van valamiféle, napokban mérhető előünnep. Jó időzítéssel a kapzsi olvasó hetekre huzamos izgalmi állapotban tarthatja magát: már azt olvassa, amire tegnap még csak vágyott, s közben pontosan tudja, elégedetten nyugtázza, hogy messze még Medárd napja, a vízválasztó, az ötnapos könyvhét közepe. Aztán persze rögtön elkezdődik az a hosszú, akár az iskolakezdésig vagy a karácsonyi könyvvásárig kitolható újabb időszak, amikor az ember elolvassa a beszerzett könyveit, s az újságokban és folyóiratokban olvasott ismertetőkkel, kritikákkal összevetheti saját véleményét, olvasmányélményeit.

Az én listámon, a beszerzendő könyvek közt szerepel Tőzsér Árpád életműsorozatának utolsó darabja, a válogatott versfordításait tartalmazó Mintha erdei állat volna és angyal (Nap Kiadó) – nem titok, évek óta várok rá. Annak idején, amikor a költő-irodalomtudós Tőzsér versválogatása ebben a sorozatban negyedik kötetként megjelent, félő volt, csonka marad az életmű bemutatása. Tőzsér Árpád is erre gondolhatott, mert ezt írja könyve borítóján: „Kiderült, hogy még változatlanul az Isten végez, az ember csak tervez: a sorozat jelen, Négy negyed címet viselő negyedik kötetemmel szinte magától záródik le. Úgy látszik, csak az isteni dolgok ötös osztatúak, az emberi dolgok valóban négyes természetűek.” Számomra így ez a mostani könyvhét, mely kiteljesíti Tőzsér életművét, nemcsak várakozásában telik, hanem az isteni és az emberi dolgok közeledésének látomásával is.

Titkaim, titkos reményeim továbbika a Móki meséi (Madách-Posonium) gyermekirodalmi mű, Lampl Zsuzsanna könyve. Már csak azért is kíváncsi vagyok rá, mert a szerzőt mint szociológust ismerem, pontosabban tudományos munkásságát ismerem és szeretem, s korábbi újságírói tevékenységét tekintve nyilván elkerülte figyelmemet a meséhez való vonzalma – alig várom, hogy kezembe vehessem ezt a könyvet, s egyebek közt ezért is szombaton, június 8-án utazom Magyarországra családommal, mert a Vörösmarty téren aznap a szerző dedikálja mesekötetét.

Hogy Jankovics Marcell könyvéhez – Egy század legendái – miként jutok hozzá, még nem tudom, a legegyszerűbbnek a megrendelése látszik (harminc korona árkedvezménnyel), de a sürgősen beszerzendők közt szerepel. A két háború közti „szlovenszkói” kultúra meghatározó alakjának regénye több mint hatvan évvel ezelőtt jelent meg először Pesten, újrafelfedezése pedig a Méry Ratiónak köszönhető – ugyanennél a kiadónknál jelent meg tavalyelőtt Jankovics 1939-es emlékirata is.

A két háború közti szlovákiai magyar irodalomról jut eszembe: egyelőre nem sikerült még hozzájutnom Turczel Lajos tanulmánykötetéhez sem; a Visszatekintések kisebbségi életünk első szakaszára (Lilium Aurum) című tanulmánykötet egy rövid ismertető szerint a hét évvel ezelőtt hasonló címmel kiadott könyv bővített változata, de ismerve az eredetit, nem lepne meg, ha kiderülne, hogy az a Turczel-könyv, a többihez hasonlóan időközben szőrén-szálán elfogyott, s újrakiadására volt szükség. Épp ideje, mi több, a legmegfelelőbb időben, hiszen a szerző idén lesz 85 éves. Közben beszereztem, de még nem olvastam Szeberényi Zoltán monográfiáját Turczel Lajosról, ez a Nap Kiadó Műhely sorozatának legfrissebb darabja.

Nagy izgalommal várom a Pf. 2002. (AB-Art) antológiát, mely fiatal prózaírók munkáit fogja öszsze, a katalógus szerint tíz ifjú mester novelláit, elbeszéléseit olvashatjuk majd, valamennyi jól ismert, jó tollú szerző, többüknek önálló könyve is van már. Hasonló összeállításoknak már hagyományuk van irodalmunkban és könyvkiadásunk történetében, s minden újabb antológia eseményt jelent – a szerzők névsorát tekintve úgy látom, az összeállító ezúttal a biztos befutókra tett.

A Kalligram-könyvek közül kell még vennem egy Kerékkutyát, Győry Attila új regénye ugyanis még meg sem melegedett nálam, már tovább is adtam egy éppen erre a könyvre vágyó barátomnak. „Ezzel a könyvvel nagyon megküzdöttem – mondta egy kávéházi szegleten felém fordulva Süne – s közben ráéreztem, valójában mit is jelent írónak lenni. Nagyon meg kellett vele dolgoznom. Most már, hogy kész a könyv, olyan, mint a kerékkutya, tehát az a fajta csallóközi eb, amely előszeretettel üldögél az út szélén, arra haladó autóra várva. Agresszív kutyákról lévén szó, azonnal nekiugranak az autónak. Magyarán: a dinamikájuk, a tenni akarásuk okozza a halálukat.” Nos, az én könyvemet ilyen villámgyorsan ütötte le kezemről egy olvasó; ebül szerzett jószág ebül vész el. Cím és szerző így került fel ismét a beszerzendők listájára.

Az izgalommal várt olvasmányok után úgy illik, ha nem rejtem véka alá a már elolvasottakról alkotott véleményemet, izgalmas olvasmányélményeimet. Ami a szépprózát illeti, számomra ez a május már hozott egy felkavaró élményt. Igaz, arra számítottam, hogy Haraszti Mária könyve, a Pimpimpáré (AB-Art) csak addig tart lázban, amíg elolvasom, azaz két napig, de nem ez történt. Máig nem értem, mi ragadott meg ennyire ebben a sodró erejű se nem regény, se nem memoárban, de az az igazság, hogy ez cseppet sem foglalkoztat. A lendületén, fésületlenségén kívül talán az őszintesége, és valami belső, minden valamerre elhajló ítéletet, következtetést egyensúlyba billentő mérleg lehet az, ami ezt a rövid, egy lélegzetre szánt olvasnivalót számomra jó prózává avatta. És: noha emlékezetem szerint a fentinél nagyobb határozottsággal (talán még ekkorával sem) senkinek nem ajánlottam olvasásra, az a három olvasó, aki a könyvemet visszahozta, ragyogó szemmel köszönte meg, s oly lelkesen beszélt róla, mintha a gondolataimban olvasna.

Szászi Zoltán Sziget (Madách-Posonium) című kötetét még Rimaszombatban vettem meg; az országos szavalóverseny előtt rakták ki frissen a művelődési ház alkalmi könyvpultjára. Szeretem a Szászi-verseket, akkor is, ha két g-vel írja azt, hogy hegeszt. Költői szabadság, ennyi feltétlen belefér. Ezzel együtt, csirkeitatóstul, cirmos éggel, cirmos éjjel, fagyott zsírral, szocreállal együtt. Leginkább a nagy látomásos képeit szeretem, ezek közül a régebbiek némelyike soronként megmaradt emlékezetemben. Az egyik mostani, a Nyári kép így kezdődik: „fekszik a tóban a dél / mise mozdul / távoli fáknak kornyad a lombja.” Akárha a Nyugat valamelyik költőnemzedékének sorait olvasnám. Hiába: mondd meg, mit olvasol, s megmondom, ki vagy. Eszerint én romantikus alkat volnék.

Két Kalligram-regényt is ajánlok olvasásra, két fölöttébb jó olvasnivalót, „irodalmi irodalmat”, ha van ilyen (teszem azt, ha Kundera ilyen). Dušan Šimko és Pavel Vilikovský regényeiről van szó. Magam eredetiben, tehát szlovákul olvastam őket, még megjelenésük idején, s úgy vélem, a kiadó részéről mesterfogás volt, hogy megszerezte a fordítás jogát. Šimko most olvasható magyarul először, Vilikovský már nem ismeretlen a magyar olvasó előtt. Utóbbi szerintem minden idők legjobb szlovák írója, megkockáztatom – kritikai visszhangja alapján –, erről maguk a szlovák olvasók sem tudnak, de vetekszik a legnagyobb kortárs magyar próza mestereivel is. Az utolsó pompeji ló nagyszerű regény. Az Esterházy lakája című regényt elolvasva pedig gyorsan beszereztem magamnak az antikváriumban még fellelhető korábbi Šimko-műveket. Kétségtelen: ez a legjobb.

És most egy átmeneti műfajról, a szépirodalom és a tényirodalom határán álló könyvről. A címe is mutatja műfajköziségét: Vallató. Koncsol László visszaemlékezései, gondolatai, néhány vers, néhány interjú és kisesszé, levelek (AB-Art). És mégsem az, amit a laikus olvasó e meghatározások alapján várna. Nekem hosszú napokra, éjszakákra lelkiismeret-furdalást, tartós nyugtalanságot okozó, s végül – csodával határos, mert megmagyarázhatatlan módon – mégis megkönnyebbülést jelentő olvasmány volt. Felhőtlen gyermekkorom, ifjúságom idéződik fel hatására, mintha csak a szükséges kontraszt kedvéért, s részint mert a benne foglaltak ideje eszmélésem idejére esik, részint mert Koncsol László az idő tájt szelídített magához (Azt mondta, lehajolva hozzám, a gyerekhez, egyem sok babot, s akkor lehetek akár költő is – és valamivel később versbe foglalta, hogy: „jól tudom én, hol kel a szél...”), de főként az együtt s másként megélt kor okán. Egy életregény regénye, avagy mit művelhet egy élettel az élet... A Vallatóhoz képest Sinkó Ervin emlékezetes kéziratának-regényének sorsa, de még egy Koestler-regény hősének sorsa is könnyebbnek, elviselhetőbbnek tűnik föl.

S most látom csak, amit mindig is sejtettem, mennyire vonzódom a társadalomtudományokhoz. Napok óta a Lanstyák István és Simon Szabolcs szerkesztette Tanulmányok a kétnyelvűségről című könyvet bújom, jegyzetelgetem. Olyasmi, mint Grendel Lajos legutóbbi regénye, csak ez éppen a nyelvtudomány felől közelíti meg a kérdést. A kérdés pedig mi vagyunk, szlovákiai magyarok. A gyűjtemény a Mercurius Könyvek sorozatban jelent meg (Kalligram), csakúgy, mint négy évvel ezelőtti elődje.

Napokkal előtte pedig egy másik sorozatnak, a Magyar Talentumnak a legújabb darabjába fogtam bele, s most értem a végére. Bödők Zsigmond a Magyar feltalálók a repülés történetében (Nap) című könyvében úgy vont be engem két tucatnál is több műszaki szellemóriás és technikai csoda bűvkörébe, mintha mindvégig szépirodalmat olvasnék. Ha figyelmen kívül hagyok olyan apróságokat (melyeket természetesen nem hagyhatok figyelmen kívül), mint amilyen például, hogy könyv drámai költeményt idézve kezdődik, vagy hogy a Föld egyenlítőjének elliptikusságát meghatározó Izsák Imre kapcsán Ottlik Géza Iskolája is fókuszba kerül, akkor is feltűnik, hogy ezek „az aviatika hősei” nekem, műszaki antitalentumnak íródtak így, a kedvemért, azt keresve. Keresve sem tudnék okosabb és szórakoztatóbb olvasnivalót ajánlani.

Úgy látom, az idei év a Lilium Aurum szerencseéve lesz. A tízéves kiadó az idei könyvhétre képességei határáig ment el. Ehhez nyilvánvalóan nem kis szövetségesre volt szüksége: a magyarországi Osiris Könyvkiadóra. És jókora előrelátásra: még évekkel ezelőtt magához édesgette Liszka József néprajzkutatót. Ennek eredményeként jelent most meg A szlovákiai magyarok néprajza, a szlovákiai magyar néprajzkutatás öszszefoglalója. Azt hiszem, nem tévedek: ez bennünket, szlovákiai magyarokat érintő első teljes szakmai szintézis. Nem folyamatában olvastam, gondoltam a lexikont sem elejétől végéig olvassa az ember, hanem érdeklődésem, őseim, ismerőseim érdekterületei szerint, s arra jöttem rá, hogy ez a könyv egyetlen ember polcáról sem hiányozhat. Aztán voltam a bemutatóján, ahol a szerzőt az utóbbi évtizedek magyar néprajzkutatásának hősének nevezték, a könyvet pedig a hungarológia jelentős eredményeként értékelték és mutatták be részletesen. Akkor jöttem rá, hogy elölről kell kezdenem az olvasását.

Persze, az ember (az ember én vagyok) mindig elölről olvas. Ha hátul üti fel a könyvet, akkor is előre halad, s a kezdethez ér. Ezért jó, ha kéznél a könyv. Ezért jó néha újraolvasni a megszeretett könyvet. Azt, amelyikre már nem is emlékszünk, s csak annyi maradt meg belőle, hogy akkor, amikor olvastuk, úgy gondoltuk, ennél jobbat soha azelőtt nem olvastunk. Ilyen értelemben, a folyamatos olvasás értelmében mellékes, hogy a könyv újdonság-e vagy sem, mint ahogy mindegy, meddig tart a könyvhét, az meg végképp, hogy hivatalosan éppen olvasás éve van-e vagy sem. A könyv a szokott, a közönségesen szeretett jelenségek tárgykörébe tartozik, nem ünnepnapi bálvány. Nagyon helyes, hogy a háromszázötven napból öt kifejezetten is a könyv ünnepe.A szlovákiai magyar könyvkiadók teljes könyvheti kínálatát lapunk Könyvjelző mellékletében tettük közzé. (A szerk.)