Minden szavuk hazugság?

Nem tudom, akad-e még két olyan figura bármelyik jelenkori monarchia történetében, mint Harry herceg és felesége, a visszavonult amerikai sorozatsztár, akik azóta, hogy 2020 márciusában lemondtak „királyi kötelezettségeikről”, valamilyen botránnyal vagy szenzációval negyedévente felkavarják az állóvizet maguk körül. Aztán a Netflix legnagyobb 2022-es dobása, a Harry és Meghan című dokumentumfilm-széria mintegy egyórás részeit nézve könnyen rájövök: felesleges ezen rágódnom, hiszen a december 8-án debütált produkció minden korábbi, a streamingszolgáltató által bemutatott dokusorozat rekordját megdöntötte a premierhéten. Megtekintésével egy hét leforgása alatt összesen 81 millió 550 ezer órát töltöttek a felhasználók, több mint 28 millió háztarásban. Az előbb Kanadába, majd az Egyesült Államokba költözött Harry és Meghan sokadik szerelemprojektjének már a legelső előzetese is megmosolyogtató volt. A hatrészes Netflix-dokumentumsorozat első „kedvcsinálója” soha nem látott szerelmes, meghitt és drámai képeket tesz egymás mellé a szeptember 8-án, 96 éves korában elhunyt II. Erzsébet királynő botrányhős unokájáról és a kaliforniai sorozatszínésznőről, aktivistáról. A hatásos trailert látva, amely nemcsak egy héttel a címszereplők barátait is felvonultató széria debütálása, hanem egy hónappal Harry önéletrajzi könyve, a Spare (Tartalék) megjelenése előtt harangozta be a „gigaprodukciót”, sok minden eszembe jutott. De inkább csak annyit jegyeztem meg, hogy nem is olyan régen interjút készítettem Martyn Rady történésszel, a Londoni Egyetem Szláv és Kelet-Európai Tanulmányok Intézetének emeritus professzorával, aki – hozzám hasonlóan – nincs valami túl jó véleménnyel az álompárról: „Ha a királynő unokájának nem jön össze ez a bizonyos hollywoodi áttörés,Markle biztosan elválik tőle. A történetük máshogy nem tud végződni.” Már a Liz Garbus amerikai dokumentumfilmes által rendezett első epizódok sem teljesen problémamentesek, mert amellett, hogy a harmincnyolc éves Harry herceg részletesen bemutatja, hogy az édesanyja, az 1997-ben, lesifotósok elől menekülve elhunyt Diana walesi hercegné „fáklyáját” igyekszik továbbvinni, ezért számtalan valóban fontos humanitárius feladatot végzett, egy sor kellemetlenül familiáris-intim képet kapunk főszereplőink túlcsorduló szerelmi életéből. Igaz, Robert Hazell professzor, a University College London alkotmányjogi tanszékének vezetője elárulja, hogy a királyi család tagjai amolyan „aranykalitkában” élnek, hiszen nincsen tényleges szabadságuk és nem rendelkezhetnek a saját jövőjük felett, ez csak az érme egyik oldala. Hiszen, ugyanebben az epizódban láthatjuk: a fiatal Harry három hónapot töltött Lesothóban, ami éppen „teret és szabadságot” adott neki és ahol „második családra” tett szert, akikhez évről évre visszatér(t). Sőt, még egy nyilvános beszéde is elhangzik, amiben nevetve elismeri, hogy édesapja nem örült annak, hogy ilyen hosszúra nyúlt az önismereti utazása.

A második részből, ha eddig szemernyi kételyünk is támadt volna a küldetés feladatát illetően, világosan kitetszik: a Harry és Meghan nem akar semmi mást, csak két dolgot. Először is, ahogyan Piers Morgan – a házaspár királyi családból való kiválását, vagyis a „megxitet” élesen bíráló, emiatt az általa vezetett reggeli tévéműsort, többek között magától a hercegnétől érkező panaszlevelek miatt, elhagyni kényszerülő – tévés újságíró a közelmúltban megfogalmazta, Harry és Meghan a „királyi család elpusztítására” törekszik. (Vagy, ahogy ők fogalmaznak, a szükséges modernizációért tesznek.)

Másodsoron pedig, a széria valószínűleg nem burkolt célja, hogy a Briliáns elmék komédiasorozat egykori szereplőjét visszategye a hollywoodi televíziós térképre.Meghan, aki hangsúlyozza, hogy mindenki csak „Megnek” szólítja, folyamatosan és idegesítően „H-nak” becézi a királyi sarjat, akivel színpadiasan támogatásukról biztosítják egymást (fogják egymás kezét, összenéznek, nevetgélnek), már, ha éppen az asszony nem arra kéri a férfit, hogy tegyen be valami zenét („Harry, tudsz egy kicsit DJ-zni?”). Amit látunk, nem más, mint a Meghan-show, amelyben a férjénél két évvel idősebb, korábban már férjezett színésznő mindent bevet, hogy megmutassa, milyen sanyarú és önpusztító sors leselkedett rá az ezeréves intézményben. És ha kell, ehhez eljátssza a felháborodástól és sokktól teljesen döbbent, meghurcolt áldozatot, a természetes és bájos hercegnőt, a férjéért és két gyermekéért harcba szálló társat vagy éppen az „alma materébe” visszatérve a vinnyogó, nyafogó cukiságot. Már, ha éppen nem azzal haknizik, hogy Elton John slágerét énekli kisgyermeke hangján. Tim Burt, aki a pár jótékonysági alapítványának kommunikációját végzi, arról beszél a szériában, hogy a királyi családot és a szórakoztatóipart régóta szoros kapocs fűzi össze, hiszen a bulvár azt tálalja, hogy a Windsorok az adófizetők pénzén élnek, cserébe viszont nyitott könyvként kezeli az életüket. A történelmi ismereteket bemutató, vagy a család és a média kapcsolatát értelmező interjúrészletek valóban fontosak (bár többségük ismert tényeket mond el újra), de semmit nem ellensúlyoznak azon, hogy Meghan valamennyi szava hazugnak tetszik, megszólalásai pedig egy jól felépített marketingkampány begyakorolt elemeinek. Igaz, ezen már annyira meg sem lepődünk, mint az „epizodista” Harry zavarba ejtő hallgatásán és háttérbe húzódásán – bár, ez még jobb, mint amikor égbekiáltó tudatlanságáról tesz bizonyosságot.

„Ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna” – tartja a latin közmondás. A királyi család fekete bárányairól ennél jogosabb állítást, ha akarnák, sem tudnánk megfogalmazni.