Minden sarkon igazoltat egy rendőr

Sárközi Mátyás író az 1956-os forradalom bukása után, tizenkilenc évesen menekült Nyugatra, és Angliában telepedett le. Életműve gazdag és sokrétű, kedvenc műfaja, a novella és a tárcanovella. Volt kitől örökölnie a tehetséget, nagyapja Molnár Ferenc, de édesapja is sokat letett az asztalra irodalmárként.

Idén ön nyitotta meg az Ünnepi Könyvhetet, és sokak örömére egyáltalán nem beszélt közéleti kérdésekről.

Hídnak érzem magam, nemcsak kelet és nyugat, hanem a különböző magyar társadalmi felfogások között is. Politikával egyáltalán nem foglalkozom, sem itt, sem ott. Az én terepem az irodalom, és érdeklődve figyelem a magyarországi irodalmi divatokat. Ha már az a megtiszteltetés ért, hogy megnyithattam ezt a fontos rendezvényt, elmondtam, hogy szerintem prózaírás nem alkalmas formabontásra. Lehet, hogy a kortárs zene, a képzőművészet, sőt akár a költészet is megfelelő terep elvont formák és gondolatok kifejezésére, de a próza semmiképp, mert túl közel áll az élőbeszédhez. Talán azért érzem így, mert Angliában élek, ahol egy történetnek van eleje, közepe, vége, és nem például Franciaországban, ahol nagy divatja van a formabontó prózának, csakúgy, mint Magyarországon. „Nálunk” viszont a közlésigény határozza meg az író tollának mozgását, nem pedig a nyelvi leleményekben való tobzódás.

Egy friss közvélemény-kutatás szerint Nagy-Britanniában az írói hivatásnak van a legnagyobb presztízse. A legtöbb ember, ha foglalkozást választhatna magának, író szeretne lenni. Még akkor is, ha ebből csak kevesen tudnak megélni.

Hát igen, Angliában az irodalomnak óriási a tradíciója. Az irodalmi stílus önmagában művészet. Az a lényege, hogy az ember mindig a legmegfelelőbb szót tegye a legmegfelelőbb helyre. Ennek a tudásnak olyan értéke és ereje van, hogy az író ott egy köztiszteletben álló személy. És rengetegen olvasnak. Ha Londonban metróra ülök, negyven utasból legalább hét-nyolcnál látok könyvet, ráadásul legtöbbször minőségi irodalmat. Régebben Magyarországon is volt presztízse az írói hivatásnak, bár a szépírók keveredtek a zsurnalisztákkal, mert csak úgy tudtak megélni, ha tárcákat, riportokat is írtak. A legnagyobbak is, mint Karinthy, Kosztolányi, Márai vagy nagyapám, Molnár Ferenc. Egyébként én sem a könyveimből, hanem újságírásból és a rádiós munkából teremtem elő jövedelmem nagy részét. De mindent irodalmi igénnyel csinálok.

Nehéz lehetett ennyi éven át stiláris tökéletességre törekedni idegen nyelvi környezetben.

Biztos, hogy jóval nagyobb becsben tartom a nyelvet, mint egyesek Magyarországon. Odakint – és ez nyilván Szlovákiában is így van – a magyar írók egy idegen nyelv hullámverésében próbálják igényesen használni anyanyelvüket. Cs. Szabó László fejezte ki ezt legjobban, amikor azt írta, Magyarországon már kevés szerző sárkánya a nyelvnek, minket, kintieket viszont minden sarkon igazoltat egy rendőr. És ez a rendőr mindig ugyanaz a személy: Arany János. Én sosem próbáltam angolul írni. Egyrészt tizenkilenc évesen kerültem Londonba, túl későn ahhoz, hogy kétnyelvű író lehessek. Azt a kifejezésbeli választékosságot, amivel egy angol prózaíró dolgozik, már nem tudtam volna elsajátítani. A baráti köröm is főleg magyar emigránsokból állt, a feleségem is magyar.

Csodálkoznék is, ha ilyen családfával különösebb vonzalmat érzett volna az angol nyelv iránt.

Igen, ahhoz túl sok magyar kultúrát szívtam magamba fiatal koromban. Édesapám, Sárközi György elsőrangú költő volt, és történelmi regénye, a Mint oldott kéve szerintem nagyon szép alkotás. Anyai dédnagyapám, Vészi József fordította németre Katona József Bánk bánját, aztán a Budapesti Napló vezércikkírója és a Pester Lloyd című pesti német lap főszerkesztője lett. Nagyapám, Molnár Ferenc pedig sikeres színpadi szerző volt, de a regény műfajában is nagyot alkotott. Hatvan éves korában Amerikába emigrált, de soha nem akart angolul írni. Világsikerének az a titka, hogy mindig általános emberi dolgokkal foglalkozott.

Egyértelmű volt, hogy ön is az irodalom felé fordul?

Egyáltalán nem. Londonban elvégeztem a képzőművészeti főiskolát, de nem a második Picasso akartam lenni, hanem könyvillusztrátor. A vizuális egyébként sokat segít a prózaírásban. Diplomaosztás után aztán beszippantott a BBC magyar osztálya, rádiós újságíró lettem. Ott atyai jó barátom, Cs.Szabó László biztatására kezdtem el prózaírással kísérletezni, és ennél kötöttem ki. Csak 2013-ban hasznosítottam ismét a diplomámat, egy volt BBC-s kolléganőm, Neményi Ninon kért meg, hogy készítsek tusrajzokat a Londonban, hej, van számos utca című könyvéhez, amely nem az ismert nevezetességeket veszi számba, hanem eldugott, turistáktól nem látogatott utcákon méterről méterre haladva tárja fel a város titkait.

Eddigi köteteinek száma húsznál is több. És vannak köztük olyan budapesti szociográfiák, a várnegyedről vagy a Király utcáról, amelyeket szerintem nem egy Londonban élő szerzőnek lett volna „dolga” megírni...

Engem is meglepett, hogy senki nem nyúlt ezekhez a témákhoz. Talán épp a messziről jött idegen nézőpontja kellett ehhez. A Király utcán végestelen végig című könyvem aratta a legnagyobb sikert. Krúdy szerint ez a legpestibb utca, és én is úgy vélem, hogy minden korban tükrözte a fővárosi polgárság állapotát. Hallatlanul izgalmas, sokszínű utca volt, vigalmi negyeddel, és olyan mulatókkal, amelyekben még Edward brit trónörökös is rendszeresen megfordult. Szóval mentem szépen házról-házra, az összes műemlék-épület történetét leírtam, és közben a mostani lakókkal is beszélgettem. A könyv megjelenése óta újra életre kelt az utca, a gyönyörű Gozsdu udvarban angol iparvárosokból érkező fiatalok söröznek, az elegáns, tetőteraszos lakásokban fehér zoknis menedzserek laknak. És örömmel látom, ahogy az emberek mennek az utcán, kezükben az én zsebkönyv méretű kötetemmel, és összehasonlítják a múltat a jelennel. Nem is tudom, hányadik kiadásnál tart a könyv. Csak a Király utcai antikváriumban több száz példányt eladtak belőle.