Milyenek is a magyarok?

Múlt kedden cikksorozatot indítottunk ennek örömére, most nem ismertetnénk az előző rész tartalmát, kérjük, keressék meg, ha felvennék a fonalat.

Molnár Csaba rendező sorozatának főszereplője, Attila egy kisvárosból érkezik Pozsonyba, és ahogy fokozatosan egyre otthonosabban érzi magát ott, az új és a régi identitása harcol egymással a lelkében. Ez az alaphelyzet több tízezer potenciális nézőt jelenthet a sorozatnak, hiszen rengetegen éltek át hasonlót, amikor „felkerültek” a fővárosba, például egyetemre. A Pressburg Attilája azonban magyar nemzetiségű, vagyis duplán nehéz beilleszkednie. Ez kissé leszűkíti a célközönséget, ám feltételezhető, hogy sok szlovák néző kíváncsi ránk, magyarokra.

Attól függően tudnak rólunk ezt-azt, hogy ismernek-e hús-vér magyarokat, van-e személyes tapasztalatuk velünk. Ha pedig nincs, milyen képet alakítottak ki látatlanban rólunk, milyen információkhoz fértek hozzá a különböző platformokon. A tévéképernyőén – fikciós műfajban – a Susedia című szappanoperában tűnt fel először magyar nemzetiségű szereplő, aki szerintem eléggé deformált képet festett rólunk a többségi nézőben. Molnár Csaba azonban rögtön Ildikó védelmére kelt. „Hasznosnak tartom a Rák Viki által játszott karaktert, szerintem kapunyitásnak megfelelt. Rendkívül népszerű lett és sokakkal elfogadtatta, sőt megkedveltette az itteni magyarokat. Úgy is tekinthetünk rá, hogy bemutatta, élhet egymás mellett békességben egy szlovák és egy magyar. Eljárhatnak egymáshoz, átélhetnek együtt dolgokat, és ez nem szül konfliktust, hanem egymást segítik. Persze a sitcom műfajára eleve jellemző egyfajta deformáltság, a valós élethelyzetek, jellemek, beszédstílus karikírozása. A Pressburgban másfajta, finomabb, mélyebbről érkező humor lesz. És persze másféle közönségnek is szánjuk.”

Arra a kérdésre, hogy megjelennek-e a sorozatban olyan sztereotípiák, amelyeket a szlovákok alakítottak ki az itteni magyarokról, a rendező kérdéssel válaszol: „És vajon milyen sztereotípiák élnek a mi fejünkben arról, hogy mit gondolhatnak rólunk a szlovákok?”

Kezdem is sorolni. Szinte egyáltalán nem beszélünk szlovákul. Nem is vagyunk hajlandóak rendesen megtanulni a többségi nyelvet, mert ez nálunk elvi kérdés. Csakis a magyar tévécsatornákat nézzük. Nem érdekel minket a hazai közélet. A déli járások falvaiban lakunk, mezőgazdasággal, zöldség-gyümölcs termesztéssel foglalkozunk. Ja, és bortermeléssel.

Azt akarjuk, hogy a közterületeken minden legyen kiírva magyarul is. Temperamentumosak vagyunk. Nekünk a Balaton a Riviéra…

„Sőt, lovagolunk is...” – teszi hozzá mosolyogva Molnár Csaba, majd elárulja, hogy tervezett egy jelenetet, amelyben Attila lóra pattan, és az őt alakító Matusek Attila emiatt meg is tanult lovagolni, de végül túl soknak találták ezt. Így a fiatal színész nem mutathatta be frissen szerzett tudását.

„A sztereotípiák hangsúlyozása vagy kifigurázása helyett inkább az volt fontos számomra, hogy ha a szlovák néző odakapcsol, mennyire találja ismerősnek ezeket a karaktereket. A zsánerből kifolyólag van a történetnek némi elemeltsége, meseszerűsége. Attila édesapja, akit Csuja Imre játszik, egy ilyen pocakos, földhözragadt falusi figura, és amúgy tényleg mezőgazdász, szóval ott a klisé, de például nem eszik csípős paprikát. És a magyar szereplőknek nincs bajszuk. Szóval az is benne lesz a sorozatban, hogy én mit gondolok erről az örökségről.”

Mi, itteni magyar nézők nyilván örömmel fogadjuk majd a Pressburgot a szlovák tévében, és nekünk nem kell olvasnunk a feliratokat. A szlovákoknak viszont igen, ami sokakat elriaszthat. Az átlagember munka után szórakozni akar a tévé előtt, nem olvasni. „Szerintem is van egy ilyen réteg, főleg az idősebbek, akik esetleg rosszabbul is látnak – íme, egy újabb sztereotípia! A Netflixen szocializálódott korosztálynak azonban ez nem jelent problémát. A múltkoriban a csatornák között szörfözve felfedeztem, hogy az STV2-n épp a Hegedűs a háztetőn megy, méghozzá feliratozva. Ezt rendkívül biztatónak találtam. De most nem tudnám meghatározni, kiknek szól a Pressburg. Nincs tudományosan bemért célközönsége, ezért remélhetőleg minél többen találnak benne valami érdekeset.”

Cikksorozatunk első részében azt ígértük, szó esik a finanszírozásról is. Összegeket nem mondunk, mert egyrészt szégyen, gyalázat, mennyire le kellett faragniuk a költségeket, milyen szerény fizetésért dolgozott mindenki, másrészt sokkal érdekesebb az illetékesek hozzáállása. Amíg nem létezett a KultMinor, addig esélytelennek tűnt, hogy komolyabb támogatást kaphat valahonnét egy ilyen specifikus sorozat. A filmkészítés ugyanis költséges műfaj, és egy mainstream sorozat leforgatása ugyanannyiba kerül, mint egy réteg-nézőközönségnek szánt tartalom. Ezért felesleges lett volna olyan helyen próbálkozni az ötlettel, mint a Szlovák Filmalap (Audiovizuálny fond), úgyhogy Molnár Csaba internetes formátumban gondolkodott. A Kisebbségi Kulturális Alap, azaz a KultMinor megjelenésével azonban váratlan esély mutatkozott, és amikor támogatást kaptak tőlük, már tudták, hogy a Pressburg egy komolyabb projekt lesz. (Később az RTVS is jelezte, hogy érdekli őket a készülő sorozat – de erről múlt keddi számunkban már írtunk). Paradox módon idén épp a KultMinor miatt akadt meg a munkafolyamat, mivel másodszorra már nem támogatták a Pressburg gyártását. Ezért egy időre veszélybe került a boldog befejezés, azaz a happy end. De szerencsére akadnak olyan magánszemélyek, akik fontosnak tartják a stáb addigi, többéves munkáját, illetve sok jót hallottak a készülő sorozatról és kíváncsiak a végeredményre. A készítők remélik, hogy a segítségükkel sikerülhet befejezni a sorozatot.

Cikksorozatunk harmadik, vélhetően befejező részében Pozsony, azaz Pressburg nemcsak kulisszaként jelenik meg, hanem szereplőként is. Jövő kedden találkozunk!