Milos Forman: A legbátrabb Kakukk

Milos Forman megszokott köreit futja a New York-i Central Parkban. Ott lakik a 150-es szám alatt, a harmincadik emeleten. A kilátás tökéletes. Remek kondiban van, gond nélkül lefutja a napi adagot. Erő és kitartás dolgában mindig is jól állt. Már tízéves gyerekként összeomolhatott volna, amikor mindkét szülőjét elveszítette. Poděbradyban, a nehéz sorsú és társadalmilag „nem megfelelő” származású gyerekek bentlakásos gimnáziumában is lelki beteggé válhatott volna. Volt rá oka bőven. De ott is talpon maradt. A hatvanas évek második felében, amikor már a Fekete Péter, az Egy szöszi szerelmei és a Tűz van, babám! rendezőjeként a cseh új hullám egyik vezéregyénisége lett, rendezői pályafutásának fényes korszakát élte. Aztán jött hatvannyolc, a szovjet megszállás, Párizs után New York, és másfél év kínszenvedés a Chelsea Szállóban, amikor még a reményét sem látta annak, hogy újra rendezni fog. Helena Třeštíková idén Cannes-ban, majd Karlovy Varyban bemutatott Forman vs. Forman című százperces dokumentumfilmjének nyitó képsorán, amikor a Central Parkban rója köreit, már sikeres amerikai filmrendező, aki tudja:

„A boldogság túlságosan absztrakt. Nem is létezik. Örömmel várok valamit, ami majd boldoggá tesz. De abban a pillanatban, amikor már megszereztem, elértem, megkaptam, amire vágytam, csalódott vagyok. Az út, amelyet meg kellett tennem érte, sokkal több örömmel járt, az volt az igazi boldogság. A tökéletes boldogság szerintem nem más, mint szabad lehetősége a boldogság elérésének” – ezt nyilatkozza a filmben, amelyet Európa legrangosabb fesztiváljain hatalmas ovációval fogadott a közönség. Cannes-ban a franciák, akik az Egy szöszi szerelmei felújított, digitalizált változatát is megkapták Třeštíková alkotásához, Karlovy Varyban a csehek, akik szemében Milos Forman maga a megtestesült amerikai álom. A hős, a kétszeres Oscar-díjas, akinek sosem vetették a szemére, hogy élete legnagyobb döntésével nem a családját, feleségét és ikerfiait választotta, hanem a karriert, a New York-i újrakezdést.

Třeštíková és vágótársa, Jakub Hejna nagy fába vágta a fejszéjét, amikor elfogadta a német–francia illetőségű ARTE csatorna felkérését, hogy a Cseh Televízióval karöltve készítse el portréfilmjét Milos Formanról. Remek ajánlat, gondolták, csakhogy maga Forman húzta keresztül a számításaikat. Leromlott egészségi állapotára hivatkozva nem vállalta, hogy kamera elé ül, és felidézi élete és pályafutása legfontosabb fordulópontjait, legizgalmasabb történéseit. Třeštíková kétszer találkozott Formannal. Mindkét alkalommal Amerikában. De még sok évvel a portréfilm készítése előtt. Először New Yorkban, másodszor a rendező connecticuti birtokán. Karizmatikus egyéniségével óriási hatással volt rá, történeteivel, s főképp azok elbeszélésmódjával teljesen lenyűgözte őt a rendező. Színészi és poentírozási tehetségén remekül szórakozott. De az újabb, harmadik találkozás elmaradt. A Forman vs. Forman hazai és külföldi televíziók archívumából előbányászott, megszerzett, ajándékba kapott anyagokból készült sziszifuszi munkával. Interjúk, riportok, forgatásokról készült beszámolók kerültek egymás mellé a filmben, az archív dokumentumok mellett magángyűjteményekben rejtőző, eddig sosem látott felvételek. Nem kevesebb, mint négyszáz órányi anyagból válogatva állt össze egy olyan mű, amely minden eddigi portréfilmnél árnyaltabban rajzolja meg korunk egyik legnagyobb filmesének minden értelemben rendhagyó portréját. Egyetlen cél lebegett az alkotópáros szeme előtt: olyan filmet készíteni, amely egyaránt érthető a cseh és a külföldi közönség számára. Pontosan kell látni az összefüggéseket annak is, aki jól ismeri Forman életútját, akárcsak annak, aki előtt – életkorából eredően – eddig nem voltak egyértelműek bizonyos momentumok. Csaknem száz rövidebb-hosszabb anyagból választottak ki hetvenet, amelynek bizonyos részeit aztán fel is használták.

A Forman vs. Forman címben a rendező belső vívódásaira, küzdelmeire utal a film. Bonyolult egyéniségében két embert állít szembe egymással. A cseh Formant az amerikaival. A vesztest a győztessel. Azt, aki kétségbe vonja az értelmét mindennemű személyes vallomásnak azzal, aki imád magáról beszélni. A végletek embere nyílik meg a kamerák előtt olyannyira, hogy a néző azt hiszi: a világ legkönnyebben megfejthető személyiségét látja.

Věra Chytilová, a hatvanas évek cseh új hullámának másik jeles képviselője volt az, aki rá tudta beszélni Formant, hogy látogasson vissza vele egykori szálláshelyére, a Chelsea-be, egy ugyanolyan szobába, mint amilyenben egykor ő szőtte álmait másfél éven át, mielőtt első kint készült filmjét, az Amerikában megbukott, Cannes-ban 1971-ben nagydíjat nyert Taking Offot megrendezte. Női rafinériával még arra is képes volt rábeszélni őt, hogy öltsön pizsamát, feküdjön be az ágyba, és úgy mesélje el az első (magányos) New York-i karácsonyát, amely ehhez a szállodához kötötte. Amikor már vacsorára sem volt pénze, csak egy olcsó pezsgőre, és hol a mennyezetet, hogy a beépített kályhát bámulta.

Több ilyen gyöngyszemből áll a film.

Fényesen kiragyog a felvételek sorából az az interjú is, amelyet Forman a svéd televízió riporterének adott Cannes-ban, fürdőnadrágban. Ott áll a Riviérán, a fesztiválpalota közelében és a szabadságról beszél. Egészen pontosan arról, hogy még a legnagyobb szabadságban sem szabad az ember, mindig vannak kötöttségei, igazodási pontjai. A Forman-filmekből bevágott részletekhez időnként a valóság képeit csatolják az alkotók. A személyes élményekhez a nagyvilág éppen akkori állását, a Forman életében mindig fontos jelentőségű politikai-társadalmi közeget. A kitűnően vágott-szerkesztett anyag egészen közel hozza az egykori čáslavi kisfiút, akinek a szüleit haláltáborba hurcolták, a nagykamaszt, aki Poděbradyban életre szóló barátságot kötött az ugyancsak oda került ifjú Václav Havellel, de azt a felvételt is sikerült megszerezniük az alkotóknak, amelyen Havel első hivatalos amerikai látogatása idején maga Forman mond személyes, baráti köszöntőt a frissen megválasztott cseh elnök tiszteletére. Sokat megtudunk az itthon készült filmek születési körülményeiről, arról, hogy Forman mennyire szerette civil szereplőit, akik hitelesen játszották el az életből ellesett történeteit.

„Csak szidni tudtuk azokat a cseh filmeket, amelyeket a hatvanas években előttünk készítettek – nyilatkozza az egyik interjúban. – Szörnyen unalmasak voltak. Mi hús-vér emberekkel dolgoztunk, igazi arcokat akartunk mutatni.”

A cenzúráról is határozott véleménye volt.

„Néha jó, ha nyomás alatt van az ember – vélekedett. – Az elviszi valamilyen irányba. Szabad soha nem vagy. Sehol. Élhetsz bárhol, mindenütt van rajtad valamiféle nyomás. Otthon a kommunista párt satujában voltam, de mindig tudtam, mire megy ki a játék. Az ideológiai nyomás volt. Amerikában a néző tart a markában. Ott ő élvez előnyt. Ott neki kell megfelelnem. Az ő elvárásainak, az ő ízlésének. Azzal együtt, hogy a magamét nem adhatom fel. Amerikában az eladott mozijegyek száma a mérvadó.”

Ott fogalmazódott meg benne az is, hogy: 

„A film nem oktathatja a nézőt. A mozi nem lehet a művelődés eszköze. Én ebben nem hiszek.”

Szembefordulás a társadalmi korlátokkal, a képmutatással, az ember megalázásával. Ez árad minden alkotásából. Az itthoniakból ugyanúgy, mint a kintiekből. Ezt sugallja a Hair, a Száll a kakukk fészkére, a Ragtime, a Larry Flynt, a provokátor és a többi. Elhangzik egy megdöbbentő vallomás is Třeštíková dokumentumfilmjében. Forman elárulja, ő érti Salierit, hiszen ő maga is féltékeny volt egykori kollégáira, Fellinire és Antonionira. Ily módon nem is annyira Mozart, mint inkább nagy tudású vetélytársa áll hozzá igazán közel. És felidézi természetesen azt is, miképpen lábalt ki a Chelsea-ben megélt hosszú depressziójából, és hogy milyen jól jött neki Michael Douglas produceri felkérése, hogy vigye filmre Ken Kesey regényét, a Kakukkot.

Erős, elszánt, legyőzhetetlen ember portréja a Forman vs. Forman. Erejének gócpontja azonban nem az öklében és nem is a könyökében volt, hanem a lelkében. Szívélyes, közvetlen, szeretni való ember volt, aki a film egyik képsorán megáll New Yorkban a járda szélén, megszólít egy feka srácot, és egyetlen biztatással ráveszi, hogy táncoljon neki. Vagy amikor elmeséli, hogy egy nap észrevette connecticuti háza mellett a tó körül ólálkodó rókát, és nyomban eldöntötte, segít az ott tanyázó vadkacsacsaládon. A víz közepére épített nekik egy varázsos kis kunyhót, ahol a ravasz vörös már megközelíteni sem tudta őket.

Ez is ő volt. A mozi mágusa. A cseh filmesek között a legbátrabb, legmagasabbra repülő Kakukk.


A szerző a Vasárnap munkatársa