Mikszáth-etüdök forgószínpadra

Závada érezhetően élvezetet talál a gazdag mikszáthi nyelvben: a párbeszédeket szinte tisztán a regényből emeli át. Így, aki kellő „előképzettséggel” ül be a Jókai Színház nézőterére, hozzáadott értékként a regény – vagy az 1984-ben készült tévéfilmsorozat – mondataira is ráismerhet. („Igen szomorú, hogy a hadihajón, amelyet elsüllyesztettünk, rajta volt az ön búzája is, de el kellett süllyesztenünk, uram, mert rajta voltak ellenségeink is, akik a mi hajónkat roncsolják vala össze” – ezzel az emlékezetes szentenciával zárja le Buttler János gróf pokoljárását Fischer érsek a könyvben, és igen, ez csaknem ugyanígy most is elhangzik.) A szöveg varázsán túl azonban az adaptáció szerzője meglehetősen eredményesen küzd meg az alapanyaggal: elkerüli a nagyepika, a nagy elbeszélés csapdáit, színházban gondolkodva színházi helyzeteket teremt. Szereplőket von össze és iktat ki, kulcsszituációkra fókuszál, miközben – és talán ez az átirat legjellemzőbb vonása – rövid képekre, jelenetekre tördeli a cselekményt.

Ehhez az alaphoz Valló Péter – aki nemcsak rendezőként, hanem díszlettervezőként is jegyzi az előadást – a forgószínpadban találta meg az adekvát formát. A forgószínpad itt és most nem csak technikai eszköz, amely a gyors jelenetváltásokat teszi lehetővé. Az előadás meghatározó szervezőelvévé válik – jó és kevésbé jó értelemben egyaránt. A sötét, minimalista játéktérben ez a forgószínpad érzékelteti nemcsak a helyszínek változását, hanem az idő előrehaladtát is. Csak ülünk és nézzük, ahogy a képek gyorsan elperegnek: ahogy a fiatal Buttler gróf és barátja belovagol a vetített vászon előtt; ahogy Horváth Piroska kisbaltájával idillien napfürdőzik az erdőszélen; ahogy Dőry baronesszt Szucsinka plébános megkörnyékezi a bíborvörös heverőn…

A pergős jelenetváltások miatt nincsenek könnyű helyzetben a szereplők. Egy-két perc alatt kell helyzetet és jellemet teremteniük, a töredezettség okán, a hézagokat kitöltendő, játékukkal vissza- és részben előreutalniuk, majd továbblépniük egy másik, másfajta érzelmi kondíciókat igénylő szituációba. Ennek eredményeként egy-egy helyzetben meglehetősen egydimenziós karaktereket látunk, amelyek az este végére vagy összeállnak valamivé, vagy sem. Hogy csak a főbb figurákat említsük: Buttler János (Tóth Károly egyetemi hallgató alakítja) az első felvonás jeleneteiben könnyű eszű, gondtalan fiatal arisztokrataként jelenik meg, a második felvonásban aztán súlyt tud adni a szerepének. Dőry Mária (Bárdos Judit) a megesett bárónő szerepében ügyesen eltávolodik a naivás kliséktől, karcosabb karaktert mutat, majd a történet előrehaladtával egyre megtörtebb, ahogy a rákényszerített szerep bábjává válik. Az asztal örömeinek hódoló, a családjában zajló drámát elhomályosult szemmel ignoráló Dőry báró (Fabó Tibor) egy váltással alakul át megátalkodott, a becsület illúzióját a végsőkig védelmező megoldóemberré. Szucsinka plébános (Mokos Attila) előbb nagyon kéjsóvár, utóbb nagyon gonosz. Horváth Piroska (Drága Diána m. v.) olyan… protestáns módon hűséges… Mi pedig ülünk, és olykor az az érzésünk támad, mintha egy szappanopera random módra kiválasztott epizódjai zúdulnának ránk. Egészen a bírósági jelenetig – mert ott és akkor azért kifekszik magukat a dolgok, és hirtelen tétje lesz az addig történteknek. Elhisszük, hogy itt valami szörnyűség történik: egy fiatalember, akinek minden bűne annyi, hogy rosszkor volt rossz helyen, lemondhat az életéről, a boldogság, az igazság(szolgáltatás) esélyéről. Hiába a sokéves harc, a rengeteg meghozott áldozat, minden reménye semmivé válik, mert a hatalom (itt és most: a klérus) csak egyet akar: kikezdhetetlenül megőrizni a saját pozícióját. És ebből a szempontból az egyéni sérelem érdektelen, a nagyobb játszmában egy élet minden további nélkül beáldozható. Buttler János grófnak mindezt cinikusan a szemébe is mondják: sajnálatos, hogy azon a bizonyos elsüllyesztett hadihajón rajta volt az ő búzája is…

A Jókai Színház repertoárjában a Különös házasságnak kettős szerepet szánnak. Egyrészt, tájolható előadás, azaz a következő hónapokban számos művház színpadán találkozhat vele, aki csak akar. Másrészt, a klasszikus magyar irodalmi művek feldolgozásai törvényszerűen a diákbérletben kötnek ki. És itt érdemes felvetni az örök kérdést, mi végre vannak, ideális esetben merre tartanak a színpadi regényadaptációk. Leképezhetik-e az olvasmányélményt? Igazodhatnak-e valami nehezen meghatározható „eredetihez”? Vagy tekintsük őket inkább többé, mint kevésbé önálló művészi víziónak? Általában is, most is inkább ez utóbbira szavazok. A komáromi társulat Különös házassága ebben a megközelítésben legalábbis érdekes színpadi kísérlet. Akár még működhet is.