Mielőtt éjfélt üt az óra – 2013 filmekben

JANKOVIĆ DÁVID

A művészfilmek a filmfesztiválokra szorulnak vissza, és széles körű forgalmazás hiányában a nagyközönség számára nagyon hosszú ideig tulajdonképpen nem is léteznek.



Ott van például a zseniális Jim Jarmusch legújabb filmje, az Only Lovers Left Alive, melyet idén májusban mutattak be a cannes-i filmfesztiválon, ehhez képest az amerikai bemutatóra is jövő év áprilisáig kell várniuk a mester rajongóinak. Azzal pedig senkit sem szeretnék ámítani, hogy a filmet „ilyen hamar” megtekintheti egy hazai plázában. De említhetnénk a szintén élvonalbeli dél-koreai rendező, Joon-ho Bong legújabb filmjét, a Snowpiercert is. A filmet idén augusztusban mutatták be Dél-Koreában, a nemzetközi disztribúciós jogokat pedig a Weinstein Company szerezte meg (ők tették rá a kezüket Wong Kar Wai Nagymesterére is, amelynek négyórás játékidejéből az amerikai közönség végül 108 percet láthatott). A film vágása kapcsán ellentét támadt a rendező és Weinsteinék között, aminek eredményeképp a filmnek a mai napig nincs amerikai megjelenési időpontja (hazairól pedig ne is beszéljünk).

Nemcsak a személyes rendezői vízió megharcolása és megvalósítása nehezedett meg jelentős mértékben a filmművészet (filmipar) multimilliós üzletté válásával, hanem a közönség általi befogadás is. Egyebek között az említett filmek beszerzése is erőfeszítést igényel majd tőlünk a következő évben. Azt azért kisebb eredményként könyvelhetjük el, hogy eljutott hozzánk Martin Scorsese új filmje, A Wall Street farkasa, és reméljük, néhány hónap csúszással megérkezik majd a Coen testvérek friss rendezése is (Inside Llewyn Davis).

Rabszolgahullám

Egy érdekes trend is kibontakozott azonban idén, ennek pedig alighanem Quentin Tarantino tavalyi filmje, a Django elszabadul volt a katalizátora. Arról van szó, hogy míg Németországban a holokausztot egyfajta mai napig tartó kollektív nemzeti bűntudat követte, és ez a filmművészetben is lecsapódott, addig Amerika kulturálisan eddig kevéssé adott számot saját „holokausztjáról”, a rabszolgatartásról.

Tarantino 2009-es, Becstelen Brigantyk című filmalkotása a „nácifilm” dekonstrukciója által pont az említett bűntudatot volt hivatott száműzni a mozikból. Ehhez képest a Djangóval éppen ellenkező hatás kiváltását célozta meg. Amikor a film elkészült, sokan felháborodtak rajta, rasszistának bélyegezték, valójában azonban csak a kényes téma által kiváltott bigottságról volt szó. Mára vitathatatlan tény, hogy a Django elszabadul óriási hatást váltott ki: idén hét(!) „rabszolgafilmet” is forgattak Amerikában. Ezek közül a legkiemelkedőbb a Steve McQueen által rendezett 12 év rabszolgaság című alkotás, amelynek producere a Tarantinóval közeli kapcsolatban álló Brad Pitt. A filmet novembertől vetítik az Egyesült Államokban, a hazai premier tervezett időpontja 2014 januárja. A kritikusok eddigi értékelései, valamint a megjelenés időzítése alapján szemléletesen úgy írnánk le a helyzetet, hogy Tarantino kifeszített egy parittyát, Brad Pitt a megfelelő időben elengedte, a találat pedig Oscar-esőt jelenthet a filmnek – és nagy megdicsőülést Amerikának, hogy igen, ezt is megcsinálták.

Tizennyolc év múlva

Másfelől szerencsére jócskán akadtak olyan alkotások is, melyek jelen időpontra a hazai közönségnek is elérhetőekké váltak. Ezek közül az első helyen, mint az év legjobbját érdemes kiemelni Richard Linklater Mielőtt éjfélt üt az óra című filmjét, amely korunk egyik legambiciózusabb filmes vállalkozásának a része. Linklater ugyanis 1995-ben Ethan Hawke és Julie Delpy főszereplésével elkészítette a Mielőtt felkel a nap című filmet, amely a fiatal felnőtt Jesse és Céline véletlen találkozását és ezt követő egyetlen, Bécsben együtt töltött napját mutatta be. Kilenc évvel később elkészült a folytatás Mielőtt lemegy a nap címmel: ezúttal Jesse és Céline Párizsban találkoztak, és a film tulajdonképpen valós időben mutatta be együtt töltött megközelítőleg másfél órájukat. Ami mindebben fantasztikus volt, az a filmbéli és a valós időstruktúrák egymásra vetítése (amelyek elváltak például a hasonló tematikájú Harry és Sally című filmben). A szereplők a történetben ugyanannyit öregedtek, mint az őket alakító színészek, és mivel az első film jórészt nem szólt másról, mint a karakterek kibontásáról, a második film megtekintése olyan élményt nyújtott, mintha az ember régi ismerőseivel találkozott volna majdnem egy évtized után – tele kíváncsisággal, vajon mi történt velük azóta?

Ilyen előzmények után mutatták be idén (a második filmhez képest kilenc évvel később) a harmadik részt, amely Jesse és Céline egy közös, Görögországban töltött napját mutatja be. Az életszerű párbeszédek, a kidolgozott karakterek és a felszín alatt végig megbúvó filozofikus tartalmak megmaradnak, de az első rész makulátlan felszabadultságához és még a borúsabb második részhez képest is jóval sötétebb tónusok keverednek. Tizennyolc év alatt az embert gyötrő párkapcsolati és egzisztenciális problémák egyaránt átalakulnak, ami minden részben magával hozza a teljesen egyedi hangnemet. Emellett most domborodik csak ki igazán az életnek a cím(ek)ben jelzett ciklikussága. Ha a trilógiát egy alkotásként kezeljük, nemcsak az év, hanem az utóbbi évtized(ek) egyik legjobb filmjéhez lehetett szerencsénk.

Monumentális kaland

Nem maradhat ki az év filmtermését értékelő írásból Peter Jackson A hobbit – Smaug pusztasága című filmje, amely a Tolkien által megálmodott Középfölde harmadkorának meghatározó eseményeit feldolgozó hexalógia utolsó előtti (a filmbéli kronológiát tekintve második) része. A hobbit első részéhez hasonlóan nemcsak A babó című könyv eseményei kerültek be a filmbe, hanem a párhuzamosan játszódó események közül A gyűrű keresésében, A szilmarilokban és A gyűrűk ura függelékében kifejtettek is jelentős játékidőt kaptak. A mitológia egyesítésén kívül azonban a filmtől elvitathatatlan az is, hogy sikerrel építette fel az életre szóló, monumentális kalandnak azt az érzetét, ami miatt Tolkien műveit milliók olvassák világszerte. Ha a filmet elsősorban élményként fogjuk fel (és miért ne), akkor Jackson alkotására sem tekinthetünk másként, mint az idei év filmtermésének egyik ékkövére.

Szerencsés eset persze, amikor a művészi és a pénzügyi megfontolásoknak ilyen módon sikerül egy síkba kerülniük (és sajnos, azt kell mondanom, egyre ritkábban fordul elő). Amíg ugyanis utóbbiak vannak privilegizált helyzetben, addig nem számíthatunk másra, mint a művészfilmek fokozatos eltűnésére a tömegszórakoztatásból, és ez a tendencia nálunk talán még hangsúlyosabb.