Mestyán Ádám: A magyar helyesírás szabályai L’Harmattan, Budapest, 2006.

Mestyán Ádám első verseskötete az identitás megjelenésének és megjeleníthetőségének tág tereit járja be, verseinek témái közé sorolhatjuk a gyerekkor rácsodálkozásait, a véget nem érő utazásokat, a másik ember megismerésének vágyát, a kulturális különbözőségek és kontextusok egymásra rétegződését, a szellemi tér belakásának lehetőségét vagy gyakrabban lehetetlenségét. A magyar helyesírás szabályai első verseinek intonációja azzal a tapasztalattal szembesíti olvasóját, hogy a szöveg sosem egyedül, tisztán, steril módon jelenik meg, mintegy előbukkanva a semmiből, hanem mindig valaki, a szerző írja azt. A szövegbe kódolt hatalmi viszonyok a szerző életének, szocializációjának hatalmi viszonyaival állnak kapcsolatban. Még akkor is így van ez, ha Mestyán minduntalan a nyelvre hivatkozik: igen, e szerint a logika szerint a nyelv az egyetlen pont, ahonnét rálátás eshet a kulturális identitásban rejlő hatalmi és vágygépezetre.

Nagyon erősnek érzem az indítást, a kötet első kétharmadában a versek megszólalásmódja, letisztított, egyedi ritmikájú mondatai a költői hagyomány merész újragondolásának igényéről árulkodnak. Legerősebbnek ezekből is A különírás és az egybeírás ciklus szerelmes verseit tartom: „A lány mindig sietett, mohón szürcsölt, / a fiú türelmesen tanítgatta a lassúságra. / Napok múlva már a lány lett a lassabb, / a fiú meg mohón szürcsölte a sűrűt, az édeset.” Ki gondolná, hogy ebben az esetben a „zöld, sűrű, édes arab tea” kortyolgatásáról van szó?

Mestyán Ádám több verséből visszaköszönnek az életrajzi szerző élményei: a több helyen tapasztalható dalszerűség és a punk tematika eszünkbe juttathatja a szerző punk zenekarát, a Yavát („Ami nekem fontos a punkban, az a halállal is szembenéző, korlátlan szabadság” - nyilatkozta egy helyütt a szerző), az arab térség mint élményanyag pedig az arab-sémi filológia és esztétika szakos bölcsészhallgatót és utazót.

Több „arab” verse azonban inkább csak illusztráció az idegenség témájára, egy-egy életkép csupán, variáció az idegen életérzés témájára. Ezeket a verseket a jól megtervezett nyelv és az egzotikum menti meg a puszta híradás veszélyétől. Leggyengébbnek A mozaikszók ciklus verseit érzem: ezek az istenes, poszt-istenes versek nem képesek valódi párbeszédre a transzcendenssel (az „arab” versek létélménye vagy a gyerekkori halálélmény például sokkal közelebb járnak ehhez). Ezt a kudarcot maga a szöveg is észleli: „Csak a metafizika, az az ördögadta, / azzal nem tudott soha mit kezdeni”.

Mestyán Ádám a határhelyzetek költője, a létről, a halál, az idegenség tapasztalatáról, valamint az identitásról való beszéd kitágításának lehetőségeivel érvényesen kísérletezik. Legtöbb versének a valódi, izgalmas, sűrű élményanyag és a nyelv használatával folytatott egyéni játék ad fedezetet, „kusza árnyakat vetve egymás bőrére, nyelveinkben / közös fényt teremtve idegen viaszból.”