„Mesét mondok, de valóságot”

Egy hölgy odasúgja a fülembe a Gál Sándor-est előtt a Pozsonyi Casino előcsarnokában: „valamikor a régi szép időkben a költő verset írt hozzám”. Egy múló est feledhetetlen pillanata.

Kevésbé épületes élmény, amikor másnap megállítom a városban egyik humán szakon tanuló egyetemista ismerősömet, s megkérdem tőle, miért nem jött el este a Casinóba. A válasz több mint mellbevágó: „miért, ki az a Gál Sándor?”

Holott Tóth László már harminc évvel ezelőtt megírta: Gál Sándor a legtermékenyebb szlovákiai magyar író. Ezt az esten Gál Sándor mosolyogva cáfolja: „az itt ülő Duba Gyula nálam is termékenyebb”.

A termékenység ebben az esetben nem jelent minőségi elmarasztalást. Gál Sándor úttörő szeretett volna lenni, hogy olyan műfajok is bekerüljenek a szlovákiai magyar irodalomba, amelyeket addig nem ismertünk vagy még nagyon is gyerekcipőben járt. Már első verseskötete, az 1964-ben megjelent Arc nélküli szobrok az irodalmunkban addig nemigen gyakorolt szabad vers műfaját teszi gyakorlattá, s a kritika egyöntetű elismeréssel fogadja. Költői életműve csúcsát az 1978-ban megjelent Folyó című kötete jelenti, de ahogy telik az idő, úgy komorul el a költészete.

Gál azon szerencsések közé tartozik, akik anyanyelvi szinten ismerik a felvidéki valóságot. A gadóci középiskola elvégzése után egyből újságírói pályára kerül, előbb a Szabad Földműves, később A Hét munkatársa lesz. Kritikusai első novellásköteteit zsurnálszagúnak tartják, de később sikerül megtalálnia a saját hangját. Volt egy időszak a 70-es években, amikor sikerült olyan, a 80-as években már szentségtörésnek számító dolgokat is papírra vetni, mint a II. világháború utáni kitelepítések, a magyar iskolák elleni asszimilációs törekvések. A 80-as években ez már nem ment, ĺtéletidő című novellája megjelenése az Irodalmi Szemlében hatalmas botrányt kavart. 1969-ben kulcsszerepe volt a kassai Thália Színpad megalakulásában is, s ha már színpadközelbe került, drámaírással is megpróbálkozott. Színházi pályafutásának az új, konszolidáltabb vizeken evező igazgató vetett véget, aki egy kurta félmondatban közölte vele: most pedig megválunk egymástól, Gál elvtárs. A műfaj persze később is izgatta, hangjátékokat is írt, majd néhány évvel ezelőtt a már önálló utakon járó Thália bemutatta a Benešről írt A legnagyobb törpe című politikai kabaréját. Pozsonyból pedig egyenesen Kassára utazott, hogy új drámája, A Szimbólejum bemutatásáról tárgyaljon a színház igazgatójával.

A műfajok felsorolása persze itt még nem ér véget, hiszen naplója most vár kiadásra, ahogy a vadászkönyve is, amelyben még eredeti vadreceptek is lesznek. Gál a nyugati részekről, Búcsról származik (meg is örökíti szülőfaluját a Mesét mondok, valóságot c. szociográfiájában), de már évtizedek óta a keleti végeken él és ír. (Ennek a vidéknek állít emléket a Csereháti krónika.)

Az utóbbi években buzitai családi magányában felcsapott krónikásnak. Egykori aktív közéleti ember lévén megírta a Csemadok, az általa alapított, hat évet élt Keleti Napló, de ugyanígy a Thália Színpad alapításának történetét is. De ahogy mondja, még feldolgozásra vár a Tokaji ĺrótábor is, amely úgyszintén elképzelhetetlen Gál Sándor nélkül. Hogy érdekel-e valakit ezeknek a szervezeteknek a története, nem igazán foglalkoztatja. Az írónak kutya kötelessége, hogy megörökítse a múltat, hiszen egy közösséget csak a múltja ismerete és megbecsülése éltethet tovább.

A pozsonyi találkozó másnapján az idén hetvenéves Gál Sándort a Csemadok is emlékplakettel jutalmazta, megköszönvén a munkáját.

Egyik első versében Gál még azt írja: Mindennap kétszer meg tudnék halni a világért. Utolsó versei egyikében már nem annyira optimista, hiszen, ahogy mondja, Várni sincs már mire ezen a földön. ĺrásai mégis azt a reményt keltik bennünk, hogy ennyire rosszul talán azért még nem állunk.