Menzel hosszú szünet után főszerepet vállalt

Eredetileg Juraj Herz, A hullaégető legendás alkotója játszotta volna a címszerepet, hirtelen leromlott egészségi állapotával azonban áthúzta a jó nevű szlovák rendező elképzelését.  Így került képbe Jiří Menzel, aki pályája során több jelentős filmszerepet eljátszott már, s dolgozott Martin Šulíkkal is. A váratlanul jött feladat most komoly helyzet elé állította: hol szlovákul, hol németül beszél a filmben. A történet ugyanis két idősödő férfiről szól, akiket a véletlen hoz össze, s mint kiderül, a második világháború tragikus eseményei mindkettőjük családjának sorsát megpecsételték, sőt a két családnak még „köze” is volt egymáshoz. Ali és Georg (a bécsi bonviván) két különböző jellem, egymástól merőben eltérő életúttal. Aszkéta életmódot folytat az egyik, hedonista alkat a másik. Ha a múlt nem szőtte volna össze a két családban lezajlott drámai eseményeket, ma ez a két ember szóba sem állna egymással. Jelen esetben viszont rengeteg a tisztáznivalójuk. Sebeket tépnek fel, s ez mindkettőjüknek egyfajta élveboncolást jelent. Georgot, a bécsi polgárt Peter Simonischek, a tavalyi Európa-díjas Tony Erdmann címszereplője formálja meg.  Jiří Menzelt feszes forgatási tempó elé állította a film. Egy hónapon át korán reggel kelt, hatkor már kocsi vitte a felvételek helyszínére, miközben a stáb is folyamatos mozgásban volt, hiszen Szlovákia több városában és Bécsben folytak a munkálatok. Így aztán, hogy megbirkózzon a sok szöveggel, lefekvés előtt minden este szöveget tanult. Hol az egyik, hol a másik nyelven. „Másnapra természetesen sok mindent elfelejtettem – panaszolja. – Nekem nem is lett volna ennyi türelmem egy magamfajta színésszel. De Martin Šulík nagyon kedves ember. Megértően viselkedett velem, amikor hibáztam, vagy leblokkoltam a kamera előtt.”  Sosem kérdeztem még, most van apropója: mikor ült legutóbb lovon? Gyerekként, a ringlispílben. Azt ugyanis nem számítom, amikor rendezőszakos főiskolásként igazi lóra ültem. Egy perc alatt lent is voltam. Nem éreztem biztonságban magam.  És biciklin? Az is rég volt. Nyolc éve talán. Azóta por lepi, vastagon. Gyerekként, még 53-ban, a nővéremmel spóroltunk biciklire. Hirtelen jött a pénzváltás, és a meglevő összegért már csak egy csokor retket kaptunk.  Kocsiban, volán mögött szívesen ül? Több mint fél éve már, hogy vezettem. A jogosítványomat megújították, nem kell eladnom a kocsit, de bevallom, félek már tőle. Ott áll a garázsban. Télen nem is használtam., nem akartam gumit cserélni. Tolatni már nem is szeretek, és kis helyre sem tudok már beállni vele.  Mindezt csak azért kérdezem, hogy elmondhassa, Martin Šulík filmjét megelőzően mikor állt legutóbb kamera előtt? Színészként? Arra nem emlékszem. De készült rólam két dokumentumfilm, egy svájci és egy indiai rendezőnek nyilatkoztam.  Ahogy a lovaglást, a biciklizést vagy a vezetést, úgy a filmezést sem lehet elfelejteni? Ezt nem tudom megítélni. Hiú nem lehet az ember, ha játszik, az biztos, inkább összpontosítania kell. A irányítás mindenesetre a rendező kezében van. Ha engem választott, akkor bízik bennem. Ha én állok a kamera mögött, mindig egyéniségeket választok a filmbe. Vannak színészek, akik játék közben elveszítik az egyéniségüket, másoknak nem is kell játszaniuk, az egyéniségük viszi a történetet.  Ezért dolgoztak a hatvanas évek cseh új hullámának jeles rendezői, köztük ön is, amatőr szereplőkkel? Típusban gondolkoztunk. Václav Neckář az első filmszerepét játszotta nálam. Ő népszerű énekes volt már akkor is. Vladimír Valenta az állomásfőnököt alakította a Szigorúan ellenőrzött vonatokban. Ő sem volt színész. Később lett az, miután emigrált Kanadába. Kocsimosója volt, a szemközti moziban pedig a Vonatokat vetítették, s felismerték a nézők, ahogy jöttek kifelé. Készült róla egy portréfilm, és bekerült pár amerikai filmbe, később pedig Hollywoodban is megvetette a lábát. Milada Ježkovát, aki a Szöszi édesanyját játszotta Formannál, én is több filmembe hívtam meg. Egyszerű, hétköznapi asszony volt, de szikrázó egyéniség. Az én kis falumban is remekelni tudott.  Meglepte, amikor Martin Šulík főszereppel várta A tolmácsba? Felhívott, hogy találkozni akar velem. Nem tudtam, mit akar. Később elmondta, lenne ez a szerep, de a német miatt nem mertem elvállalni. Aztán Olinka, a feleségem rábeszélt. Megelégelte, hogy már hosszabb ideje csak lébecolok, nem csinálok semmi érdemlegeset. Nem forgatok, nem írok, tehát nem dolgozom.  Vagy csak ritkán. Svájcban rendeztem egy kis operát, Budapesten egy nagyobbat. Ez tényleg nem sok. Most viszont egy profi tolmács szerepére mondtam igent. Pedig nem vagyok sem színész, sem tolmács, sőt a német is csak akkor megy, ha nem kell figyelnem a pontosságra. Egészen más megtanulni egy konkrét szöveget. Az már nem igazán megy.  Akkor mégis mivel hagyta magát elcsábítani? A történettel. Nagy mélységei vannak. Adott két öregedő férfi. Az egyik apját a nácik végezték ki, a másik pedig egy náci fia. De nem ennyire fekete-fehér a dolog. Több érdekes szálon fut a sztori. Az osztrák férfi engem kér fel tolmácsnak, s miközben a múltat akarja feltárni, együtt utazgatunk Szlovákiában.  Azt mondta, napokkal előbbre tanulja a szöveget. De amikor el kell mondanom, már nem tudom. Elfelejtem. Szégyellem magam. Sokat kell ismételni miattam. Rég játszottam ekkora szerepet.  Sok évvel ezelőtt Costa Gavrasnál franciául egy lengyel orvost. Akkor is csak amatőr színész voltam. Rudolf Hrušínskýhoz vagy Vlastimil Brodskýhoz képest nulla. Csak arra lehetek büszke, hogy az olaszoknak én szinkronizáltam magamat olaszra, a németeknek pedig németre. De mivel lengyelt játszottam francia filmben, az akcentus megengedett volt. Egy hivatásos tolmácsnak azonban hibátlanul kell beszélnie a nyelvet.  Milyen a partnere, Peter Simonischek? Ahhoz képest, milyen színész, nagyon szerény. Mások az ő helyében már a tudtomra adták volna, hogy csak az idejüket vesztegetik velem.  Ősszel Kassán operát rendez. Verditől a Falstaffot. Jó darab. Szimpatikus a karmester. Majd figyelmeztet, ha hibázom. Egyébként pedig remek dolog olyat csinálni, amit nem tudok.  Budapesten is ezt mondta, amikor a Cosi fan tuttét rendezte a Magyar Állami Operaházban. Meg is kapaszkodtak benne a kritikusok. Minek bonyolítsam az életemet azzal, hogy folyton kitaláljak valamit? Minden ott van a librettóban. Különben sem szeretem azokat a rendezőket, akik „rendeznek”. A színpadon a színész a fontos. Vagy az énekes. Ott nem a rendezőt kell látni. Van két komolyzenei csatornám a tévében. Rengeteg operát látok. Azokat az előadásokat szeretem, amelyekből nem érzem, hogy az énekeseknek instrukciót kell végrehajtaniuk. A történet adott. Nekem a jelenetet kell beállítanom. A többi a dirigens feladata, abba pedig nem szólok bele. Rendeztem már Prokofjevet is, a Három narancs szerelmét. Annak nincs különösebb melódiája. Nem zavart. Megcsináltam. Verdi vagy Mozart egészen más. Az ő zenéjük nagyon közel áll hozzám.  Bartókra vállalkozna? Túlélném. Ha nem zavar a zene, könnyebben megbirkózom a feladattal. Csak ötletelni ne kelljen. Mindenképpen kitalálni valamit. Ahhoz egyáltalán nincs kedvem. Az a jó most is, hogy Verdi mindent kitalált. Nekem az a dolgom, hogy őt kövessem.  Így legalább ez az év sem múlik el anélkül, hogy rendezne. De ahhoz képest, hogy az év tizenkét hónapból áll, ez igazán kevés.  Gyakran hangsúlyozza, hogy nem szeret dolgozni, a lustálkodás híve. El is hitték sokan, bizonyára ezért sem árasztják már el felkérésekkel. Bármire nem mondok igent. Túlteng bennem a felelősségérzet. A bizalmat viszont nagyon élvezem. Ajánlani nem szoktam magam. Nem járok a producerek nyakára, hogy bízzanak már meg valami jó munkával. A szabadságérzetemnek persze megvan az ára. Csehországban ritkán kapok felkérést. Külföldön mindig jobban szerettek. Ha felismernek, meg is szólítanak. Egyiptomban nyaraltunk nemrég a feleségemmel és a két gyerekkel. Na, ott nem jött oda hozzám senki. Jó kis eldugott helyen voltunk, nem is tudom, hogyan kerültünk oda. Se sivatag, se piramis, se Nílus, se krokodilok. Nem is hiányzott semmi. Élveztem az édes semmittevést.  Látott mostanában olyan cseh filmet, amelyet szívesen megrendezett volna? Volt egy sorozat nemrég a televízióban. A protektorátus előtti és utáni időszak jeles cseh színészeiről szólt, akikre én magam is felnézek. Azt elvállaltam volna. De ott sem jutottam az eszébe senkinek.  Emlékiratainak második részével hogy áll? Mellőzhetjük ezt a kérdést?  Tehát sehogy, és furdalja a lelkiismeret. Sosem furdalt. Ez a legrosszabb. A házi videózás érdekel. A két gyerkőc. A nagyobbik lányom igazi rosszcsont, a kisebbik még csak utánozza őt. Ha velem vannak, nem állom meg, hogy ne vegyem fel őket a mobilommal. Csak hogy legyen mit nézegetnem, ha nincsenek velem.  Olyankor hol vannak? Az édesanyjuknál. A feleségemnél. Nem lakunk egy fedél alatt. Neki is van külön élete. Engem meg dupla öröm elé állít. Boldoggá tesz, amikor jönnek, de boldog vagyok akkor is, amikor magamra hagynak. Olinka nagyon okos nő. Jól megoldotta ezt a helyzetet.