Menüett parancsszóra

Legionáriusok a pozsonyi téli kikötőnél (a Hanák-könyv címképe)Amikor a hat, rendkívül elegánsan öltözött pár megjelent a díszteremben, mindenkinek feltűnt szokatlan elfogódottságuk, és az az esetlenség, ahogyan a tükörsima padlón csetlettek-botlottak. Hamarosan kiderült, hogy tréfa az egész: az állítólagos brünni uraságok helybeli pórnépek, akiket a császári férj parancsára előző nap egy tánc- és illemtanár vett kezelésbe, hogy elsajátíttassa velük a szalonképes viselkedés elemeit. A főúri társaság pompásan szórakozott az asztalhoz invitált szerencsétlenek sutaságain, a mulatság csúcspontja mégis a tánc volt, a kecses menüett, a bumfordi „brünniek” utánozhatatlan előadásában. Az előkelőségek pukkadoztak a nevetéstől. És vajon hogyan reagált Mária Terézia, a felvilágosult abszolutizmus képviselője, aki okos újítások sorával igyekezett könnyíteni a jobbágyság helyzetén, mert meggyőződése volt, hogy uralkodói kötelessége alattvalói jólétén munkálkodni? Hát bizony a „jóságos királynő” is önfeledten kacarászott az esetlenül ugrabugráló embereken, akárcsak a többiek. De ki tudja, hogyan látták a dolgot a beöltöztetett holicsiak? Milyen indoklással és milyen ígéretekkel vehették őket rá erre a szereplésre? Tudták egyáltalán, miért van rájuk szükség? Értettek valamit az egész szituációból?

A szegény holicsiak jutottak az eszembe Jozef Hanák Obsadenie Bratislavy (Pozsony elfoglalása) 1918–1920 c. könyvét olvasva, ahol a 153. oldalon ez áll: „Šrobár miniszter és Zoch főispán április 24-én memorandummal fordult a külügyminisztériumhoz, hogy a Csallóközt csatolják Csehszlovákiához, mert ezt kívánja a magyar lakosság többsége. A Csallóköznek szüksége volt Pozsonyra – ez volt terményeinek hagyományos piaca: a sziget el tudta látni a várost, a város pedig keresethez juttatta az ott élő 90 ezer magyart... Május 3-án meglátogatta Masaryk elnököt a pozsonyi magyarok, németek és a Csallóköz lakóinak küldöttsége. Kinyilvánították hűségüket Csehszlovákiához, és követelték a szigetnek a köztársaság területéhez való csatolását. Az említett okot hozták fel, de a háttérben más is volt – a gazdag parasztok féltek a magyarországi bolsevik forradalomtól. Az elnökkel franciául tárgyaltak: így íródott a találkozóról készült feljegyzés is.” Még jó, hogy a küldöttség tagjainak nem kellett menüettet táncolniuk. Magyar parasztoktól azonban ez sem alábecsülendő teljesítmény. Hogy nem a parasztok szónokoltak Voltaire nyelvén? Hát az bizony valószínű, de még valószínűbb, hogy fogalmuk sem volt, miről folyik a szó, mit követelnek vagy ígérnek mások az ő nevükben. Ha szószolójuk ékes franciasággal azt kérte volna, hogy a majdani masaryki földreform ne juttasson körömfeketényi földet se a csallóközi magyar parasztnak, annál inkább a kolonistáknak, arra is megadóan bólogattak volna.

A könyv szerzője, Jozef Hanák, aki zsongító lassúsággal előadott, végtelenül unalmas magyarázataival írta be magát a pozsonyi gépipari szakközépiskola diákjainak emlékezetébe, újabban felcsapott történésznek, és egy sportriporter lelkes elfogultságával tudósít Pozsony csaknem egy évszázada történt elfoglalásáról, „mi” és „ők” alapállásból láttatva az eseményeket. Például így: „Aznap este vagy tíz magyar ...megölte egy katonánkat. Ligetfalu elfoglalásánál két katonánk megsebesült” (178. old.). „Ők” ármánykodók, soviniszták, felfuvalkodottak, a „mieink” igazak, jók és szépek. A csehszlovák katonákat például így írja le: „A városon át egészséges, jól megtermett és már első pillantásra intelligens emberek meneteltek” (86. old.). Nem hiányoznak a történelmi képtelenségek sem: „Augusztus elsején megszűnt létezni a Magyar Tanácsköztársaság, és Mikuláš Horthy admirális vezetése alatt a fasiszták kerültek hatalomra” (172. old.). Jozef Hanák szerint tehát Magyarországon már 1919-ben fasizmus volt, hamarabb, mint Mussolini Itáliájában.

Nem ér annyit Hanák könyve, hogy részletezzük azt a sok képtelenséget és ellentmondást, amely Barreca ezredes, az olasz katonai parancsnok leütése és a pozsonyi tüntetés vérbefojtása kapcsán olvasható. Itt valami másról, lényegesebbről van szó. Albert Marenčin PT Kiadója jóvoltából megindult egy remek, többek között Karl Benyovszky, Ortvay Tivadar, Ján Albrecht nevével fémjelzett sorozat, amely azt a pulzáló, hallatlanul színes Pozsonyt mutatja be, ahol népek és kultúrák éltek együtt békében, egymást termékenyítve, gazdagítva évszázadokon át, ahol a többnyelvűség természetes létforma volt, a nyitottság és barátságosság nemzedékeken átörökített polgári erény. E kitűnő, hézagpótló könyvek sorát hitelteleníti Hanák amatőr, a tisztességes történész alaposságát és objektivitását emóciókkal helyettesítő munkája. Hogy mi késztette Marenčint a saját megszokott nívóján messze alulmaradó kötet kiadására, csak ő tudná megmondani. Ahogy azt is, vajon miért van az, hogy tájainkon ritkaság a folyamatos, töretlen színvonal, és a legjobb kezdeményezések sincsenek el megbicsaklások, elkedvetlenítő faux pas-k nélkül?