Megint tanultam valamit...

A nyár derekán kórházba kerültem, s két teljes hetet töltöttem a kényelmesnek egyáltalán nem mondható vaságyon. De nem volt haszontalan az ott-tartózkodás, sok mindent tapasztaltam ezalatt!

A legnagyobb élményt az az idős hölgy szerezte, akivel együtt szoktuk nézni a híradót a radiátorhoz láncolt tévében. Egyik este azt kérdezte, nem tudnám-e fölváltani az ötvenkoronását. Nyugtalannak látszott, pedig a híradó előtt még nem vettem észre rajta semmit. Amíg utánanéztem pénztárcám tartalmának, elmondta, hogy sürgősen telefonálnia kell, s nem találja a dobozkát, melybe a férje öt- és tízkoronásokat csomagolt neki. Sajnos csak néhány egykoronás lapult pénztárcám érmés zsebében, nem tudtam segíteni. Teljesen kétségbe esett. Azt mondta, rettenetesen fontos az a telefonhívás.

– Azért nem olyan nagy probléma – vigasztaltam –, hisz van mobiltelefonom. Mondja csak a számot, felhívom az illetőt. Pozsonyi számot diktált, csakhogy azok nyolcjegyűek, ő pedig csak hétre emlékezett. Némi gondolkozás után azt mondta, az utolsó hatost duplázzam meg. A hívott fél Ulysa úr, a férje. Ám a szám téves volt. Sebaj, felhívjuk a tudakozót. Bemondtam a nevet, de ilyet nem találtak a telefonjegyzékben. A kedves és türelmes informátor (egy percért 12 korona – plusz áfa!) azt kérdezte, nem két s szerepel-e a vezetéknévben. Kérdezem a nénit, ő némi gondolkodás után megerősítette az első verziót, az egy s-t. Akkor az l felől érdeklődtem, abból is csak egy van-e. Mormolgatta magában a nevét, végül határozottan mondta, hogy az ő nevében egyetlen l sincs. Miután megtalálta a szemüvegét, leírta egy papírra: Umysa. Végre megkaptuk a számot, de Umysa úr nem vette fel a telefont. Mikor aztán végre sikerült a kapcsolat, az asszonyka egy megkönnyebbült sóhajtással elkezdte:

– Édesem, olyan izgatott vagyok, el se tudod képzelni, mennyit telefonálgatok már, a híradó óta folyton hívlak, csak nem tudtam pontosan a számunkat, két hatost ütöttünk be, de az nem volt jó, aztán egy kis félreértés volt a vezetéknévvel, de az informátor mégis megtalálta a számunkat, s képzeld, honnan hívok, az a fiatalasszony adta ide a mobiltelefonját, aki délután odajött hozzánk, amikor itt voltál... Hát nem tudod, zöld hálóköntösben... Hogy hol? ... Igen, értem. – S akkor felém fordul, s elmondja, hogy a férje a tavalyi gallyat égette (mert kertes házban laknak), most fejezte be, nem hagyhatta ott a parazsat, ilyen nagy melegben veszélyes volna. Szépen meg kellett várnia, amíg teljesen leég, s a biztonság kedvéért le is locsolta a hamut.

– Persze, persze – mondom –, vigyázni kell. – Közben nem fér a fejembe, miért éget valaki nyár közepén tavalyi gallyakat, arról nem is beszélve, hogy környezetvédelmi szempontból tilos bármit is égetni. De eszemben sincs intelmekkel húzni az időt, így is sok drága perc eltelt, s még nem tértünk rá a lényegre. – Ne felejtse el megmondani azt a fontos dolgot, ami miatt telefonál! – szólok a lehető legkedélyesebben. S a hölgy máris folytatja: – Na látod, jó, hogy szólt a fiatalasszony, hogy ne felejtsem el megmondani azt, amiért felhívtalak. Nos, ha gallyakat égettél, biztos nem nézted a híradót. Ott mondták, hogy ilyenkor, nyáron sokat kell inni, főleg nekünk, öregeknek. Minket külön figyelmeztettek, hogy naponta legalább három liter folyadékot vegyünk magunkhoz. De akár többet is. S hogy ne járjunk ki, amikor a legerősebben tűz a nap. Akkor hát sokat igyál! És ilyenkor, estefelé alaposan szellőztess ki, nappal meg hagyd a zsalukat lehúzva! ...

Mindezt még kétszer ismételte el, közben teret engedve férjének is, aki szintén nem volt szűkszavú.

De ne húzzam tovább én is, végre a lényegre térek: a kezdetben idegesítőnek induló híradó utáni találkozó átváltozott két idős ember ragaszkodásának kifejezésére. Színház az élet, legalábbis a közhelyesült gondolat szerint. És ott, a kórházi környezetben valóban úgy éreztem, mintha színdarabban volnék, amelynek magam is szereplője vagyok. A darab a nyolcvanas éveiket járó házaspárról szól, akik – igaz, egy kicsit önző, de mégis megható módon – törődnek egymással, s ha – legalább telefonon – beszélgethetnek, máris elfeledkeznek mindenről, csak egymásra van gondjuk.

Amikor a néni oda akarta nekem adni az ötven koronát, mert hisz „elég sokat” beszélt, mosolyogva utasítottam vissza. Nem azért, mert az amúgy is csekélység volt az eltelefonált percek árához képest, hanem, mert kettejüknek köszönhetően egy újabb élménynyel és bölcs tapasztalással lettem gazdagabb.