Meghalt Eco, elment egy tiszta elme

Baskerville-i Vilmos ferences szerzetes és tanítványa, Melki Adso kalandjai előtt a könyv- és levéltárakat bújó filoszokon kívül kevesen gondolták volna, hogy a középkori teológia és filozófia tételei, az eretnekmozgalmak tanításai izgalmasak lehetnek. 1980-ban azonban A rózsa neve, ez a 14. században játszódó, terjedelmes latin idézetekkel teletűzdelt történelmi detektívregény egy csapásra ismertté tette Umberto Eco nevét, és a legolvasottabb európai szerzők sorába emelte a szerzőt. Népszerűségét az azóta eltelt három és fél évtizedben is megtartotta, új köteteinek megjelenése mindig eseményszámba ment; utolsó regénye, a Numero Zero bő egy évvel ezelőtt például a francia irodalom fenegyereke, Michel Houellebecq Behódolás című művével versengett az európai könyveladási listák első helyéért.

A pályáját középkorkutatóként kezdő, majd vizuális kommunikációt, esztétikát, szemiotikát tanító Eco életművének meghatározó műfajai – a tudományos munkák, az esszék, a regények – szervesen kapcsolódnak egymáshoz; ugyanazokat a kérdéseket járják körül. Mestere volt annak, hogyan lehet hatalmas, speciális ismeretanyagot beleszőni az olvasók szélesebb rétegeit megszólító szépirodalmi műveibe, miközben folyamatosan reflektált az elbeszélés, az elbeszélhetőség határaira, a valóság és a fikció, a fantázia és a hazugság viszonyára. Umberto Ecót mindenekelőtt az emberi elme által létrehozott fogalmak, konstrukciók, jelentések izgatták, melyeket egy felvilágosult, kritikus, páratlanul művelt emberfő tisztánlátásával – s nem mellesleg: frissen, szellemesen – volt képes követni időn és téren át. Magyarul a legutóbb A legendás földek és helyek története című kultúrtörténeti albumát olvashattuk, amely nagyon pontosan fogalmazta meg, milyen változatai működnek a fikciónak, egy elképzelt dolog a fantázia világából miként csúszhat át a valóságba, illetve milyen csúsztatások által válhat „ténnyé” tömegek szemében.

A rózsa neve után még hat regénye látott napvilágot. (Az utolsó, a Numero Zero magyar kiadása az Eco-specialista Barna Imre fordításában várhatóan áprilisban jut el az olvasókhoz.) A Foucault-inga (1988) a templomos legenda mozaikjaival játszik el: három mai értelmiségi hőse egy töredékes középkori feljegyzés alapján összerak egy fiktív történetet, a játékot azonban a megszállott bolondok valósággá változtatják. A tegnap szigete (1994) barokk műveltségregény, elmélkedés egy kézirattöredék felett, egy lehetséges életrajz keresése, amely a kora újkor természettudományos ismereteit és álismereteit, valamint a gonosz hasonmás figuráját is játékba hozza. A Baudolino (2000) főhőse megjárja Barbarossa Frigyes udvarát, elkíséri urát a császár halálával végződő keresztes hadjáratra, megmerül Bizánc katakombáiban és politikai intrikáiban, eléri János pap országát, oszlopszentnek áll, nem utolsósorban pedig megcsinálja a Szent Grált – amelyet aztán szülővárosa (s egyben Eco szülővárosa, az észak-itáliai Alessandria) templomában helyez el. Mindeközben végig ott a kérdés: mit hihetünk el egy olyan elbeszélőnek, aki maga is vállalja, hogy hazudni szokott? A prágai temető (2011) kapcsán Eco azt nyilatkozta, a világirodalom leggonoszabb karakterét kívánta megrajzolni; a könyv a politikai antiszemitizmus születését, az antiszemita „szakirodalom” keletkezéstörténetét állítja középpontba, s ismét csak arról mesél, ártó szándékkal hogyan írható át a fikció gyilkos valósággá.

Umberto Eco újra és újra beleírta műveibe saját értelmiségi generációjának létélményét, egyfajta „elveszett generáció” tapasztalatát közvetítve. Ahhoz a nemzedékhez tartozott, amely gyerekként élte meg a második világháborút, elszenvedte a traumáit, de a történelem formálásáról mégis lemaradt; a hatvanas években már túlkorosnak érezte magát ahhoz, hogy a balos diákmozgalmak tagjaként macskaköveket hajigáljon rendőrökre és bicikliláncos fasisztákra, ehelyett csendes egyéni lázadásként inkább valamelyik egyetem poros tanszékén húzódott meg; aztán elképedve nézte, ahogy az egykori lázadók skrupulusok nélkül karriert csinálnak a korábban kárhoztatott nagytőke karjaiba omolva. Erről mesél egyebek mellett A Foucault-inga egyik szereplője, s ez a tapasztalat teljesedik ki a Loana királynő titokzatos tüze (2004) című regényében.

A maguk közegében – és egy kicsit azon túl – elméleti munkái is bestsellernek számítottak. 1967-es tanulmánykötete, a Nyitott mű megállapításait a műalkotás hatásmechanizmusáról, többértelműségéről ma is idézik. Hogyan írjunk szakdolgozatot? című viccesen komoly útmutatója pedig valószínűleg végzős egyetemisták tömegeit mentette meg az elbukástól.