Média a világmoziban

Címlapsztorit, könyv formájában, most írt először. Ez a címe ugyanis a Kultúrbarlang kiadásában nemrég megjelent kötetének, alcíme pedig – Az újságírószerep változása az amerikai hangosfilmben – azonnali választ ad arra, miért lehet érdekes azok számára is, akik egészen más szakma művelői. Kárpáti György ugyanis tudja – és nemcsak a mozi sötétjében ülve –, hogy az amerikai filmek vissza-visszatérő alakja, sok esetben kulcsszereplője, nagyon is közkedvelt, már-már ikonikus figurája az oknyomozó riporter, a megszállott, a megállíthatatlan, a megvesztegethetetlen újságíró. Főleg, hogy ő maga is az. Kemény „sitzfleisch”-sal megáldott filmfanatikus. Fesztiválokon egész napokat képes videoroomokban tölteni anélkül, hogy tudná, kint esik vagy hét ágra süt a nap, dél felé jár vagy már be is esteledett, evett már valamit aznap vagy a tegnapi vacsorájával csitítja a gyomrát. Tudása mély és megalapozott. De ami ugyancsak tiszteletre méltó nála: nem részrehajló sajtómunkás, aki ezt-azt elnéz vagy megbocsát rendezőnek, operatőrnek, forgatókönyvírónak, színésznek, berendezőnek. Könyvében sem kevesebbre vállalkozott, mint az amerikai hangosfilm 90 évének tüzetes áttekintésével az újságírószerep változásának felülvizsgálatára. Ahogy írja: „Ebben a mintegy kilenc évig tartó munkában igyekeztem áthámozni magam az összes fellelhető szakirodalmon, valamint több száz filmen, amelynek megszerzése, megtekintése nemegyszer okozott leküzdhetetlennek tűnő logisztikai kihívást.” Megállapítása szerint: „A hangosfilmkorszak első két évtizedének alkotásai elsősorban a könnyed szórakoztatásra születtek, s bennük releváns összefüggések azért sem állapíthatók meg a sajtó általános természetét illetően, mert elsősorban a lapírásra koncentráltak. Ezek az alkotások a zsurnalizmust gyakran csak ürügyül használták a helyzetkomikumokhoz, bűnügyekhez vagy háborús konfliktusok feldolgozásához. Az ötvenes évektől az újságírószerep leértékelődése tartós folyamatnak bizonyult, egészen a hetvenes évekig, amikor a Watergate-botránynak köszönhetően rövid, ám annál nagyobb és dicsőbb felfutása következett a sajtóról, illetve akkorra már a médiáról szóló alkotásoknak. Végigkövethetjük azt a folyamatot, ahogy a televízió kommercializálódása lecsapódik a nyolcvanas-kilencvenes évek mozgóképein, és amint az internet ezredfordulós megjelenése és hihetetlen gyorsasággal történő elterjedése egy új típusú újságírót és újságírást vezetett be a filmben is.” Precíz, mélyreható kutatómunka eredménye a Címlapsztori, s bár tekinthető akár tankönyvnek, akár korrajznak is, úgy olvastatja magát, mint egy izgalmas (film)sztorifüzér, amelyből a társadalomtörténeti kalandozás sem hiányzik. „Az újságíró mindig is kedvelt karaktere volt a mozgóképnek – állapítja meg Kárpáti György, majd hozzáteszi: – Az újságírófilm nem önálló műfaj, hanem tematika.” Kilenc fejezetében – 300 oldalon – erősen rá is világít az adott tematikára. A harmincas évek médiatörténeti eseményei között külön részt kap Frank Capra szociális érzékenysége. A negyvenes éveket tárgyalva a haditudósítók szerepéről olvashatunk. Az ötvenes évek médiatörténeti változásait követően a romantikázó újságírókat bemutató filmekről. A hatvanas évek politikai és társadalmi változásait a független filmek tükrében láthatjuk. A Watergate-üggyel a hetvenes évek tárulnak fel. A nyolcvanas évek médiatörténeti eseményeivel a szenzációkeresés útját járjuk be. A kilencvenes évek médiafilmjei között a tévé- és valóságshow-k tárulnak fel előttünk. Eljutva az ezredforduló amerikai médiafilmjeihez a tényellenőrzés problematikája és a politikai újságírás kérdésköre mellett az internet és a blogok világába is elkalauzol bennünket a szerző. S hogy mindez együtt hány filmet jelent? A teljességre törekvés igénye nélkül is több százat. Elvégre: „A játékfilmgyártás vizsgált nyolcvan esztendeje alatt évente átlagosan huszonöt alkotás foglalkozott kiemelten a szakmával. A korai (némafilmkori) újságírófilmek egy része ma már nem fellelhető, nem vagy alig hozzáférhető, és csekély a róluk szóló, vonatkozó forrásanyag.” Kárpáti György könyve nemcsak a témában jól ismert filmekre emlékeztet bennünket – „elhozza” azokat a fontos alkotásokat is, amelyekkel eddig sajnos nem találkozhattunk. Jó vele mozizni!