Maszáj isten fájó naplementében

Huszonhét éves a nő, amikor ügyeletes kedvesével kenyai nyaralását élvezi. Mombasa közelében, a likoni kompon azonban feltűnik egy maszáj. Nem is a nő, hanem a párja, Marco figyel fel rá, Corinne-t pedig, amint a megadott irányba néz, villámcsapásként éri a látvány.

„... a komp korlátján egy magas, sötét bőrű, gyönyörű, egzotikus férfi ül hanyag tartásban... Istenem, fut át rajtam... még sosem láttam ilyen szépet. Ruházata mindössze egy rövid, piros ágyékkötőből áll, ezzel szemben tele van ékszerekkel. Homlokát egy színes gyöngysorra erősített, ragyogó gyöngyház gomb díszíti. Hosszú, vörös haját finom copfocskákba fonta, arcára és a mellére jeleket festett. Nyakában két hosszú, színes gyöngysor lóg, csuklóján több karperec. Az arca olyan szabályosan szép, hogy azt hihetné az ember, nőt lát. A tartása, a büszke pillantása és inas izomzata azonban elárulja, hogy férfi a javából. Nem tudom levenni róla a szemem. Mint egy ifjú isten, úgy ül ott a naplemente fényében.”

A leírás filmbe illő, a folytatás akár szappanoperába. Kiköt a komp, leengedik a raktér kijárópallóját, a tömeg a part felé indul, megtelnek az ott várakozó buszok, s eltűnik a „lélegzetelállítóan szép” maszáj. De ahogy elnyelte, vissza is adja a kenyai éjszaka. Még egy óra a közelében egy döcögő járgányon, az „álom” megérkezik, a fekete csoda meg utazik tovább, Afrika sűrűjébe. A jómódú svájci üzletasszony ettől a perctől fogva már nem a nyaralásra gondol. Csak a maszáj foglalkoztatja. Ott van az agyában, a szívében, belakja az egész testét. Nem tud enni, másra gondolni, őt keresi a strandon, a sivatagban, a luxusszálloda környékén, mindenütt. A fejébe vette ugyanis, hogy megkeresi őt, mert úgy érzi, valami történni fog vele, velük, Kenya felforgatja az életét, a maszáj férfi pedig az új szerelmet jelenti majd számára.

Corinne Hofmann ezt megelőzően sosem próbálkozott az írással. Az Afrikai szeretők az első regénye. Nem úgy veszi kézbe az ember, hogy irodalmi remekműbe merül, túl sokat nem is vár tőle. Ha reklám nélkül kerül a boltokba a könyv, megkockáztatom: talán észre sem veszi. De ha kíváncsi a maszájok életére, ha érdekli őt ez a különös, Európában még mindig alig-alig ismert afrikai törzs, akkor bizonyára nem hagyja figyelmen kívül. Arról nem is szólva, hogy van a történetnek egy meglehetősen izgalmas momentuma: egy tejben-vajban fürdő, fiatal svájci üzletasszony képtelen ellenállni a csábításnak, s első látásra beleszeret egy varázsos küllemű, afrikai vadászba, akinek sem a nyelvét, sem a kultúráját nem ismeri, hirtelen fellobbanásból szakít addigi szerelmével, felszámolja teljes biztonságot nyújtó anyagi életét, svájci egzisztenciáját, és fütyülve a józan észre, Kenyában kezd új életet.

„A szerelem dalával elindul Emmanuelle...”

Cukormázas történetbe oltott fülledt erotika, romantikus lányregény könnyes fejezetekkel – gondolná az ember. De nem! Corinne Hofmann azt írja le, amit megélt. Egy sorral sem többet. Ezt a regényt nem az írói fantázia működteti, hanem maga a valóság. Egy égető, sodró erejű, hirtelen feltámadt érzés. Csak az tudja, mi ez, aki már megélt valami hasonlót. A „meglátni és azonnal vele menni” kíváncsisággal, félelemmel és leküzdhetetlen vággyal teli negyvenfokos lázát. Aki gondolkodás nélkül képes követni valakit, akiben meglátja a maga földi istenségét.

Izgalmas olvasmány az Afrikai szeretők. Corinne Hofmann ugyanis letér a kenyai turistaútról, s kezdeti naivitását elhagyva, a szerelem mámorából fokozatosan kijózanodva igyekszik a lehető legtisztább képet adni arról, milyen is egy maszáj harcos feleségének lenni, bozótban, primitív körülmények között, állandó féltékenységben élni. Az európai nő az évek során fehér maszájjá válik, gyermeket szül, maláriát kap, boltot nyit, csődbe megy, újabb és újabb üzleti vállalkozásba kezd, kínlódik-gyötrődik, míg el nem múlik a szerelem. „Úgy éltem meg azt az időszakot, mintha hipnózis alatt lettem volna – nyilatkozta Hofmann. – Az ember sokszor emberfeletti erőt tud meríteni egy ilyen szerelemből. Másrészt azt is tudja, hogy neki magának kell megoldania mindent, mert senki nincs, akire számíthatna.”

Férje szokásain, gondolkodásán bizonyos fokig sikerült változtatnia. Nem egy esetben, csak hogy a kedvébe járjon, vétett is a férfi a bozótbeli szabályok ellen. Közös lányuk, Napirai kétéves volt, amikor elváltak útjaik. A két világból igazából sosem lett egy, Corinne Hofmann valósággal elmenekült Kenyából, s visszatért Svájcba. Napirai már elmúlt tizenhat éves, de csak tizennyolc éves kora után látogathatja meg édesapja családját. Ha korábban teszi, nagy valószínűséggel ő is csak szökve hagyhatná el Kenyát. Első lánygyerekként, maszáj szokás szerint, a nagymama mellett lenne a helye, egyedül az ő fennhatósága alá tartozna. A nagy találkozás tehát még várat magára.

A könyv alapján, ahogy az egy bestseller esetében lenni szokott, játékfilm készült. Német romantikus dráma, eredeti kenyai képsorokkal, maszáj szereplőkkel. Aki többet akar tudni a témáról, annak mégis azt ajánlom, vegye meg Lóránt Attila Kelet-Afrika, több mint szafari című színes riportkönyvét, amelynek harmadik fejezete több mint 50 oldalon a maszájok életét, kultúráját taglalja páratlan szépségű képekkel illusztrálva. S ha még ezt is kevésnek találja, akkor keresse Pascal Plisson dokumentumjellegű játékfilmjét, a Maszájokat, amely különleges képi érzékenységgel és valós szereplőkkel mutatja be e csodás törzs hétköznapjait, hiedelemvilágát, társadalmi és rituális szokásait. És ha már itt tart, biztosra veheti: Corinne Hofmann regénye egy életre megfertőzte.