Márványképek, festett gondolatok

Szemlélődők Pathmosz szigeténSomogyi Tibor felvétele „A Jelenések könyvében leírtakat próbáltam rávetíteni korunkra – mondta Szabó Ottó –, azokat a kérdéseket boncolgatva, hogy valóban itt lenne-e az apokalipszis ideje, vagy már megtörtént, és éppen kilábalunk belőle? Volt-e már világvége, vagy még csak lesz? Úgy vélem ugyanis, hogy az értékrend olyanképpen alakul-alakult át, hogy valójában mi már átéltünk egy világvégét. A mostani szülő-gyerek és tanár-diák viszony, a jónak és az erkölcsöknek a felfogása totálisan megváltozott, olyan, mintha egy világvége után lennénk. Ilyesmi a történelemben többször felfedezhető. A művészettörténeti korszakok változása tulajdonképpen értékrendváltozás... lehet, hogy akkor minden egyes alkalommal egy világvége volt. Ezek a gondolatok segítettek hozzá a most kiállított munkáimhoz.”

A Pathmosz szigetén sorozat képei azonban nem illusztrációk a Jelenések könyvéhez, nem is azok valamiféle továbbgondolása. Ezt megnyitóbeszédében Kubička Kucsera Klára művészettörténész is kiemelte, mondván: „A sorozat nem a jelenések szentírásbeli értelmének továbbgondolása, hanem magának a művésznek – aki istenhitét, istenfélését sokszor és több műfajban vallotta meg – a saját vergődése a nagy létkérdések kereszttüzében. A művész saját utolsó ítéletének sejtése, víziói, jelenései, szorongásai és feltételezése, hogy mindebben – ugyanolyan magányosan – társai vagyunk.”

Világfájdalommal teli, szomorú képek lennének ezek, amelyeket lehangolva kellene szemlélni? „A nagy dolgok mindig szomorúak és nagyon komolyak, azokkal nem lehet viccelni. ĺgy van a Bibliával is. Nem hiszem, hogy olvasása közben nevetgélni lenne kedved. Ez nem azt jelenti, hogy azzal, ha szomorú leszel, és úgy nézed a képeimet, már meg is érted őket.”

Szabó Ottó az alkotás folyamatába, vagyis abba is beavatott, hogyan születtek meg e sorozat darabjai, hogy miként fejtett vagy bontakoztatott ki egy-egy gondolatot. Lerakott a földre húsz-huszonöt farostlemezt, aztán Jackson Pollock-szerű technikával, széles ecsettel felvitte rájuk az alapszíneket: a pirosat, sárgát és kéket. S amikor a festék megszáradt, akkor kezdte letisztázni. Fehér festékbe kevert egy-egy csöppet a három alapszínből, így keletkezett az az érdekes árnyalat, amellyel aztán a színezett felületben – ahogy mondja, ecsettel „rajzolva”, pontosabban „írva” – elkezdte keresni a gondolatot, s e keresésből születtek meg a képek. (A fehérbe azért keveri bele a három alapszínt, hogy az harmóniában legyen az összes többi színnel, illetve hogy az összes szín alkotója benne legyen egy színben.) Ezek a festett gondolatok azonban Szabó Ottónál sohase lezártak. Képeibe mindig belefest, átfest, a már meglévő „látványhoz” hozzáfest, vagyis folytatja a képi meditálást, gondolkodást. „Újraéleszti” nyújtott, gótikus figuráit.

Kék képeiből is látható néhány a Brämer-kúriabeli kiállításon. Beszélgetésünk közben ezeket a festményeket „márványképeknek” neveztem el. Mivelhogy valahol mélyen a márvány ihlette őket. Szabó Ottót ugyanis mindig inspirálta a márvány. „Konok kő – mondja. – Ha ráteszem a kezem, nem veszi át a meleget. Hideg marad. Tiszta egyéniség. Távolságtartó. Nagyon szeretem a rajzolatait, szép képek vannak benne.” Ahogy Szabó Ottó „lélek- és szellemmárvány-rajzolataiban” is.