Márai a színészek vállán

Az a néző, aki már régóta vágyott úgynevezett kosztümös darabra, és a Beke kézjegyét viselő darabokon szocializálódott, elégedett – amit várt, azt megkapta. Az a néző, aki A kassai polgárok segítő értelmezését várta – talán kissé csalódott. Esetleges hiányérzetéért a színészi játék kárpótolhatja. Az 1942-ben bemutatott A kassai polgárok a hét évtizeddel ezelőtti színpadi és színészi játékmód elvárásainak megfelelően íródott. Márai szövege mestermunka, de nem könnyű színpadra állítani. Inkább monológok sora, mint párbeszédekre épülő, mozgalmasabb játékra lehetőséget adó mű. (Normális tempóban olvasva a tiszta játékidő akár a négyórás időtartamot is elérheti!) Ezt a hatalmas szöveganyagot két felvonásra, két óra játékidőre átdolgozni a mondanivaló, a tanulságok, a történet lineáris olvashatóságának megőrzése mellett nem könnyű feladat. Beke Sándor rendezőnek ebben Pásztó András és Forgács Miklós dramaturg volt a segítségére. Márai veretes és erkölcsi tanulságokkal teletűzdelt szövegének minden erénye megmaradt, sőt felerősödött. Maga a színpadi megfogalmazás azonban – feltételezem, éppen a szöveg súlya miatt – erősen statikussá vált. Színész/színészek színre lépnek, meghatározott helyüket elfoglalják, majd ott szövegüket elmondják. (Kísérletképpen a néző fél percre becsukja a szemét, „csak” hallgatja a játszókat. S bevallja magának, hogy így is fogni, érteni, élvezni tudja Márai szavait.) Az előadás – bár szövegcentrikus – mégis képes átütővé válni. Hála a színészeknek, akik nagyon intim megélésekből, belső érzelmi építkezésekből táplálkoznak. Nekik köszönhető, hogy Márai komor-komoly személyisége még ennyi idő után is képes hatni. A néző pedig végül is elfogadja – ha nem ért is egyet vele – a statikus előadásmódot, kárpótlásként remek színészi teljesítményeket kap. A János mestert alakító Petrik Szilárd szerepformálását hamleti mélységű monológjai, a szeméből tűzként izzó érzelmek, a tiszta színpadi beszéd, a helyzetektől, érzelmektől való elvonatkoztatás képessége, a kétkedő férfi és művész megformálása teszik emlékezetessé. Igazi társa ebben a játékban Varga Lívia, aki Ágnest, János mester feleségét éli (igen: éli!) a színpadon. Varga Lívia, az esendőségében, kiszolgáltatottságában, szerelmében és féltékenységében vergődő nő ritka tiszta színházi jelenség. Dégner Lilla, aki Genovévaként debütál első kőszínházi szerepében, számomra ismeretlen okok miatt (csak nem rendezői elvárás?) merev mosolyra, beszédhangban pedig a felső regiszterekre van kárhoztatva. Ez nem túl előnyös, Márai ennél sokkal plasztikusabban írta meg Genovévát, aki egyszerre gyermeki és démonikusan nő. Talán majd legközelebb, más darabban. Talán zenés darabban. Mert Dégner Lilla énekhangja gyönyörű! Gál Tamás Albertusként, Márai alteregójaként igyekszik a szerzőnek a darabba becsempészett énjét, a dokumentáló írót előhozni. Sok játékra nincs lehetősége, így Gál Tamás a szövegben keres megvalósulási és megvalósítási pontokat. Nádasdi Péter páterja már-már bigott, minden emberi feladatot az isteni gondviselésre bíz, arca, szeme, hangja, értelmezései erre utalnak, a színészi játék azonban nála is a szöveg pontos, értelmező elmondására korlátozódik. Ahogy Reiter Zoltánnál is, aki viszont pazarul cinikus, majd megbocsátó, s közben a vén, kéjenc lánykérő beszédmodorába bújva hátborzongatón izgalmas figurája, egyben a megalkuvás szimbólumaként fontos szereplője az előadásnak. A többi színpadra lépő, majd ott álló, szövege elmondása után távozó színész, így Havasi Péter, Bocsárszky Attila, Pólos Árpád, Illés Oszkár, Nagy Kornélia (az ő alakításában láttam a dajkát, más szereposztásban Kövesdi Szabó Mária játssza), Madarász Máté teszi a dolgát, erős támaszként. A díszlet, Bényei Miklós munkája inkább teret foglal, mint teret ad. Tévéjátékhoz illőbb, mint színházi előadáshoz. Molnár Gabriella jelmeztervező kosztümjei igyekeznek stilizáltnak, pompásnak mutatni. Szándékosan hagytam a végére Beke Sándort. Aki hű maradt önmagához. Kassai Márai-rendezése adósságtörlesztés. Némi hiányérzetem mégis maradt az előadás után. Talán maibbá, átértelmezettebbé lehetett volna tenni a szerző mondanivalóját. Az mégis megtörtént, hogy a hűségről, erkölcsről, küldetéstudatról szóló Márai-drámát újragondolta, az eredetileg himnikus tablóként megírt darabból egy feszesebb ívet mutató, a személyes tragédiákra összpontosító előadást állított színpadra.