Magyar filmekben is játszott

Jana Brejchová 1940-ben született Prágában, utoljára tizennyolc évvel ezelőtt állt kamera előtt. Azóta kórházi kezelésre szorul, ágyhoz kötött beteg. Lánya, Tereza Brodská Anyám, Jana Brejchová címmel 400 oldalas könyvbe foglalta életútját és művészi pályáját. Édesanyja azonban nem csak az egykori Csehszlovákia, főleg a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek népszerű színésznője volt. Játszott ő német és magyar filmekben is. Luttor Mara Jelbeszédében egy fiatal orvosnő volt, Máriássy Félix Pirosbetűs hétköznapok című alkotásában pedig egy Budapesten közönség elé lépő prágai zongoraművész. Ez utóbbi filmben Ruttkai Éva és Gábor Miklós partnere volt. Cannes, Locarno és Velence fesztiválján ugyanúgy ünnepelte őt a közönség, mint Moszkvában vagy Karlovy Varyban. Filmes elfoglaltságai mellett színházban alig-alig játszott. Első férje az Oscar-díjas Milos Forman volt, akitől viszont – a sors fintora – egyetlen szerepet sem kapott.

Hogyan született meg ez a könyv? Ki akarta jobban? Ön vagy az édesanyja? – kérdezem Tereza Brodská színésznőt, akinek az édesapja, Vlastimil Brodský önkezével vetett véget az életének. Evald Schorm A pap vége című filmjében, a hatvanas évek cseh új hullámának egyik legendás alkotásában ő játszotta a főszerepet, de remekbe szabott alakítást nyújtott Jiří Menzel Szeszélyes nyár című alkotásában is.

Anyám fotóalbumra gondolt tömör képaláírásokkal, én viszont a beszélgetések mellett döntöttem. Sem egy hosszabb interjút adni, sem emlékiratokat írni nem akart. „Mit is mondanék? – hárított el minden ilyenfajta kérést. – A munkám eredménye látható a filmekben, és ez a lényeg.” De évekkel azelőtt, hogy megbetegedett, elém tett egy jókora dobozt tele fényképekkel, újságkivágásokkal, és azzal állt elő, hogy szívesen kommentálná azokat a történéseket, amelyeket ezek a fotók megőriztek. A nála tett látogatásaim során aztán elkezdtünk beszélgetni.

Milyen hangulatban zajlottak ezek a beszélgetések?

Volt, hogy annyira belemélyedtünk az emlékek felidézésébe, hogy anyám a gesztusaival nyomatékosította a történések poénját. Eljátszott mindent, amiről éppen akkor mesélt. A gyermekkorát, a pályakezdését, azt, hogy kivel hogyan dolgozott, a magánéletének addig fel nem tárt fejezeteit, a szerelmeit, a férjeivel megélt, addig mélyen őrzött momentumokat. Máskor meg egyetlen szó nélkül tette vissza a dobozba a kezébe került képet. Éreztem, hogy ott egy olyan témát lépünk át, amely nem kedves a szívének. Később aztán elmondott olyan dolgokat, amelyekről addig soha senkinek nem beszélt. Ezekből értettem meg azokat a döntéseit, amelyek már az én életemet is befolyásolták. Talán csak élete egyetlen fejezetét nem nyitotta meg előttem: a válását édesapámmal. Annak az okáról csak apám írásaiból vannak sejtéseim. És voltak természetesen olyan dolgok is, amelyekre anyám és én egészen máshogy emlékeztünk.

Mi lett aztán a hangfelvételek sorsa?

El is felejtettem, hogy léteznek. Négy évvel ezelőtt kerestük elő őket a férjemmel. Ő biztatott, hogy ne hagyjuk veszni ezt a páratlan anyagot. Egyenes, őszinte, szellemes vallomások ezek. Olykor egészen megrendítőek. Érzelmileg engem is annyira felkavartak, hogy egy idő után abba is akartam hagyni a feldolgozásukat. A férjem a képanyaggal dolgozott. Ha ő nem lendít át a holtponton, be sem fejezzük a könyvet.

Mi volt az édesanyja első reakciója, miután kezébe vette a frissen kinyomtatott példányt?

„Ez ilyen vastag és ilyen nehéz? – csodálkozott. – Csak nehogy a nyakatokon maradjon! – mondta. És azt kérdezte: – Szerinted emlékeznek még rám az emberek?” Ezért is örülök olyan nagyon, hogy a könyv megszületett. Ebben az egész pályafutása, a kor és a cseh filmgyártás egy bizonyos szakasza is nyomon követhető. Ez nem pusztán egy jeles csehszlovák színésznő pályaképe, hanem egy európai filmsztáré a szocializmus éveiben.

Karlovy Vary nem csak a fesztiváljával játszott fontos szerepet édesanyja életében. Annak ellenére sem, hogy gyakran ünnepelték őt az ottani filmes mustrán.

Először is: Karlovy Varyban kötött házasságot a második férjével, Ulrich Thein keletnémet színésszel. Emlékezetessé tette számára ezt a napot az is, hogy az ő édesapját, vagyis az én nagyapámat Milos Forman motorkerékpáron vitte Prágából Karlovy Varyba. Milos, anyám első férje azonban nem vett részt a ceremónián, inkább sétált egy nagyot a Kolonnádon. Abban reménykedett, hogy anyám az utolsó pillanatban meggondolja magát, és nem mondja ki a számára fájó igent. Csakhogy kimondta. Bosszúból. Milos ugyanis hűtlen volt hozzá. Ezért vált el tőle anyám, és szeretett bele gyorsan Uliba, akitől egy év után el is vált. Jóval később aztán anyám Karlovy Varyban kezdett el randevúzgatni apámmal. Ez volt a kedvenc találkozási pontjuk.

Szülei közül ki volt az, aki egyáltalán nem örült annak, hogy ön is a színészi pályát választotta?

Igazából egyikük sem akarta. A konzervatórium zongoratanszakára irányítottak, de eszembe sem jutott, hogy ott tanuljak. A színészet sokkal jobban érdekelt. Másodéves voltam, amikor anyám eljött egy vizsgaelőadásunkra. Na, milyen voltam? – kérdeztem tőle az elismerésére várva. Kegyetlenül őszinte volt hozzám. Nem izgatta őt, hogy mekkora fájdalmat okoz a szavaival. „Adhatok egy jó tanácsot? – kérdezte. – Ne foglald el a tehetségesebbek helyét!” Csoda, hogy nem omlottam össze! Később aztán, amikor leforgattam az első filmemet, megdicsért. Mert dicsérni is tudott. De ki kellett taposnom az utamat. Apám és anyám segítsége, közbenjárása nélkül.

Külsőleg inkább az édesapjára hasonlít. Talán a belső tulajdonságai között van valami, ami az édesanyjához köti?

Ő is, én is mindig a belső szépséget kerestük a férfiakban. Anyámnak például nem Jean Marais, a kor francia férfiideálja tetszett, hanem Jan Werich, aki egészen más típus volt.

A két magyar filmben látta az édesanyját?

Igen. Mindkettő megvan otthon. Sok szakmabeli és filmes újságíró nem is hallott róla, hogy anyám 1962-ben és ’74-ben Budapesten forgatott. De ugyanígy nem tudtak a németországi sikereiről sem, pedig az ottani felmérések szerint népszerűbb volt, mint Gina Lollobrigida vagy Brigitte Bardot. Egy Bécsben forgatott krimiben Pierre Brice és Terence Hill voltak a partnerei. Annyira szégyellte ezt a filmet, olyan gyengének találta, hogy azon imádkozott, el ne jusson Csehszlovákiába.

Ön melyik filmjét szereti a legjobban?

A Berhof-tanya végnapjait. Tizennégy éves voltam, amikor közönség elé került a film. Abban minden tökéletes. A rendezői, az operatőri munka, a forgatókönyv, a színészi alakítások. Anyám akkoriban már Jaromír Hanzlík felesége volt. Meglátogatták őt a film lengyel szereplői, köztük Marek Probosz, aki nálunk is a fiatalok eszményképe volt akkoriban. Engem is lenyűgözött a megjelenésével. A Berhof-tanya végnapjai szerintem a legjobb cseh filmek egyike. Én azt látva döbbentem rá, hogy anyám mekkora színésznő. A vele készült vígjátékokat nem is szerettem annyira, inkább azokat az alkotásokat, amelyekben karakterszerepeket kapott, és már nem a szexszimbólumot látták benne a rendezők.

Egyetlen fejezetet hiányolok a könyvből: édesanyja és a húga viszonyát, akit az Egy szöszi szerelméből, Milos Forman egyik legszebb filmjéből ismer a világ. A nemrég elhunyt Hana Brejchová nem is látogatta az évek óta súlyos állapotban levő nővérét. Az ő elmondása szerint akkor romlott meg a viszonyuk, amikor Forman rá osztotta Szöszi szerepét.

Anyámék nyolcan voltak testvérek. Ketten korán meghaltak közülük. A többiek nem mindig viselték könnyen anyám sikereit. Egy népes családban ez is előfordul. Hankával valóban megromlott a kapcsolata, azt a bulvársajtó meg is szellőztette sokszor. Én már nem akartam erről faggatni anyámat. Ezeket a dolgokat családon belül kell megoldani, ha lehet, nem nyilvánosan.

Végül is tetszik a könyv az édesanyjának?

Nagyon. Felért számára egy igazi vérfrissítéssel. Nyolcvannégy éves. Járóképtelen. Már egyre kevesebbet érzékel a világból.

A szerző a Vasárnap munkatársa