Magával vitte minden titkát

Ladislav Fuks hetvenegy évet élt. Első kötete, a Mundstock úr negyvenéves korában, 1963- ban látott napvilágot, s rögtön világsiker lett. Olaszra, franciára, németre, angolra, lengyelre, héberre és magyarra is lefordították. Két film készült belőle: az egyiket Vészi János, a másikat a lengyel Waldemar Dziki rendezte, de Charlie Chaplin is komoly érdeklődést tanúsított az anyag iránt, amely színpadi változatban is eljutott a közönséghez. Fuks igazán népszerű azonban négy évvel később, A hullaégetővel lett. A zsidó származású feleségét és családját könnyű szívvel kiirtó árja karrierista történetét Juraj Herz vitte filmre Rudolf Hrušínský zseniális játékával. Ahogy Herz döbbenetes erejű filmje, úgy Ladislav Fuks regényei, elbeszélései is a hatvanas évek második felében örvendtek a legnagyobb népszerűségnek. De még a normalizációs idők hangadói sem tudták elterelni az olvasók figyelmét Fuks írásairól – állapítja meg könyve előszavában a szerző. Csak később, a vasfüggöny leomlása után csappant meg az érdeklődés a bizarr, már-már horrorisztikus elemekkel átszőtt történeteiről híres alkotó személye iránt, amikor bizonyos politikai-társadalmi körökben a korábbi rendszer kegyeltjének kiáltották ki, pusztán azért, mert más szerzőkkel ellentétben folyamatosan jelenhettek meg kötetei. Monográfiája megírása előtt Erik Gilk úgy döntött: Fuks történetét harcnak tekinti, amelyben sem győztes, sem legyőzött nem lehet az író, hiszen nagyon kevés küzdelem végződik ilyen egyértelműen. Ezért is döntött a katonai szakkifejezések mellett, amikor címeket adott a kötet négy fejezetének: Villámgyors sorakozó, Hadműveletek, Visszavonulás az elfoglalt helyszínről, Vissza a tűzvonalba. Magát az életművet pedig egy házhoz hasonlítja Gilk, hogy az alapoktól indulva az emeleteket bejárva jusson fel a tetőre. Mint megállapítja: Fuksnál, akárcsak kortársánál és barátjánál, Josef Škvoreckýnél, annak ellenére lett központi téma a zsidóság és a holokauszt kérdésköre, hogy egyiküknek sem voltak zsidó gyökerei. De mindketten szoros baráti kapcsolatokat ápoltak egykori zsidó osztálytársaikkal, akiket később elveszítettek, s regényeikben nekik állítanak fájdalmas emléket. A Mundstock úr után három évvel megjelenő Változatok sötét húrra nem tartalmazza ezt a szálat, az azt követő elbeszélésekből, novellákból (Utazás az Ígéret földjére, Natálie Mooshabr egerei) azonban már nem hiányzik. A zsidóság mint központi téma Fuks műveiben arra is szolgál, állapítja meg Gilk, hogy az író legális témán keresztül tárhassa fel saját kínjait, keserveit mélyen elhallgatott homoszexualitása miatt. Bár egyetlenegyszer ennek is halvány jelét adja Fekete hajú testvéreim című írásában, amelynek főhőse, Michael „közeli kapcsolatban” van osztálytársával, Katzcal, aki „szokatlanul szép”, s az arca ciprusillatú. Martin C. Putna irodalomtörténészt idézi a szerző, amikor azt írja: az olyan alkotók, mint Fuks, a „maszk és szignál” elnevezésű csoportba sorolhatók, ahova azok tartoznak, akik olvasóik előtt leplezik ugyan valós érzelmeiket, ám finom jeleket sugároznak azok felé, akik hasonlóképpen viszonyulnak saját nemükhöz. A beavatatlanok előtt tehát nem derülhetett ki semmi, azok viszont, akik tudták, kinek a művét olvassák, pontosan értették minden célzását. Irodalmi coming outról tehát nem beszélhetünk, Fuks annál sokkal szemérmesebb volt, mint hogy hőse bőrébe bújva a végsőkig feltárja saját érzelmi világát. „Ha száz év múlva olvassa majd valaki a könyveimet – írta –, nem az fogja érdekelni, hogy én, Ladislav Fuks, ki voltam és mi voltam. Ha netán mégis, akkor az alapján, amit olvasott tőlem, könnyen kialakíthat egy képet rólam.” Hogy ő maga mennyire volt olvasott? Miután híressé vált, kritikusai – stílusa révén – nem kisebb íróhoz, mint Franz Kafkához hasonlították. Fuks azonban nem szégyellte bevallani: Kafka egyetlen művét sem ismeri. „Ennek is volt egy előnye – vélekedik Gilk. – Nem került senkinek a hatása alá, nem volt kit utánoznia, csak a saját tehetségére hagyatkozhatott.” Az pedig rögtön, már az első regényében fényesen felragyogott. Aztán írt még tizennégy könyvet. Pontosan húsz év alatt. Az utolsót halála évében, 2004-ben Az én tükröm – Emlékek, benyomások, visszatekintések címmel. Ez a „legsoványabb” műve. Inkább csak afféle naplójegyzetek, a puszta tényekre szorítkozva. S bár érezte, hogy közeledik a vég, belső arcát mégsem fedte fel. Nem látta szükségét, hogy kiárusítsa szigorúan őrzött titkait. (Erik Gilk: Vítěz i poražený – Prozaik Ladislav Fuks. Host, 2014.)