Magánjogi kodifikáció az EU küszöbén

A jogszabályok világában jól elkülöníthetők a magánjog és a közjog előírásai. A magánjog szabályai a polgárok és szervezeteik (gazdasági társaságaik, egyesületeik, alapítványaik stb.) egymás közötti kapcsolatait rendezik, például az adásvételi, bérleti, tartási és életjáradéki szerződéseket. Ezek határozzák meg a szerzői művek (irodalmi, művészeti alkotások) védelmét éppúgy, mint a feltalálók szabadalmi védelmét. Ilyen normák rendezik a családi kapcsolatokat, s a vagyon öröklését is a tulajdonos halálakor. A magánjogi szabályozást az jellemzi, hogy a jog az adott kapcsolat résztvevőit egyenjogúként és mellérendeltként kezeli. Mindenekelőtt ez különbözteti meg a közjogtól, azaz az alkotmányjogi, közigazgatási jogi, adójogi, büntetőjogi szabályozástól, hiszen ez utóbbiakban a polgár az állam valamely szervével (egy hatósággal) alárendeltségi viszonyban szerepel.

Jellemzője a magánjognak az is, hogy nagy szabadságot enged a jogalanyoknak (a polgároknak és szervezeteiknek). Engedi, hogy azok széles körben maguk alakítsák viszonyaikat (pl. szerződéses kapcsolataikat), és csak akkor avatkozik be, ha az emberek által választott megoldás abba a társadalmi-gazdasági értékrendbe ütközik, amely a magánjog szabályait mintegy iránytűként vezeti. Ez az értékrend csak néha támaszkodik etikai normákra, általában inkább csak gazdasági (piaci) szempontokat kíván érvényre juttatni. Heine az egyszerű árutermelő társadalom magánjogának klasszikus változatát, a római magánjogot egyenesen az „önzés bibliájának” nevezte. A magánjogban a súlypont inkább az életviszonyok közvetett rendezésén van, ami ahhoz szükséges, hogy az emberek kellő szabadsággal alakíthassák kapcsolataikat, ne kösse őket gúzsba a jogi normák hálója. A huszadik század második fele, a nagy társadalmi megrázkódtatások és a mindenkinek magasabb életszínvonalat biztosító jóléti társadalmak létrejötte óta a magánjogi szabályok ugyanakkor szociálisan érzékenyebbé váltak. Egyoldalú kedvezményekkel védik a „gyengébb felet”: a munkavállalót, a bérlőt, a fogyasztót.

KODIFIKÁCIÓ – A CODE CIVIL-TŐL A MAGYAR RENDSZERVÁLTÁSIG

A kodifikáció egy nagyobb életviszony-csoportra vonatkozó egynemű jogszabályok rendszerbe foglalása, melynek eredményét törvénykönyvnek, kódexnek nevezik. Jövőre lesz kétszáz éves az első és mindmáig legnagyobb hatású magánjogi törvénykönyv, a Napóleon égisze alatt alkotott Code civil (1804), mely túlzás nélkül a polgári társadalom egyik alappillérének tekinthető. Ez a törvénykönyv volt az első, amely abból indult ki, hogy a magánjogi viszonyokban minden polgár egyenlő, eltörölve az elsőszülött öröklési kedvezményét, s más egyenlőtlenségeket a polgárok között. Szabályozásának középpontjába a magántulajdon sérthetetlenségének és a szerződés szabadságának elvét helyezte; olyan elveket, amelyek a mai – a szociális piacgazdaságot megvalósító vagy arra törekvő – társadalmi berendezkedésnek is talpkövét jelentik. Napóleon semmiféle jogi előképzettséggel nem rendelkezett ugyan, de tökéletesen tisztában volt az általa szorgalmazott törvénykönyv meszsze ható társadalmi jelentőségével. Egyik levelében ezt írja bátyjának, Józsefnek, aki 1806 és 1808 között a nápolyi trónon ült: „Hozd csak be Nápolyban a Code civilt, s a nagybirtok, ami ma nem húz hozzád, rövid pár év alatt bomlásnak indul.”

Magyarországon az 1848-as forradalom – a polgári társadalom alapvető feltételeinek megteremtése érdekében – napirendre tűzte egy magánjogi kódex megalkotását is. Az áprilisi törvények egyike, az 1848. évi XV. törvénycikk elrendelte a Polgári Törvénykönyv elkészítését „az ősiség teljes és tökéletes eltörlésének alapján”, a szabadságharc bukása azonban megakadályozta e nemes terv megvalósítását.

A kiegyezés utáni gazdasági fellendüléstől is sarkallva 1900 és 1928 között több átfogó törvénykönyv-tervezet is készült, ezekből azonban – elsősorban politikai okokból – nem lett hatályos kódex. ĺgy állhatott elő az a paradox helyzet, hogy hazánk első magánjogi törvénykönyvét 1953 és 1959 között alkották meg, egy olyan korban, amelyben a magánjog társadalmi alapja, a magántulajdon csak a minimumra redukált formában létezett. Nem meglepő ezért, hogy a rendszerváltás utáni mélyreható gazdasági és társadalmi változások, amelyek a magántulajdont és az arra épülő piacgazdaságot helyezték ismét társadalomfejlődésünk középpontjába, sürgető igénnyel követelik egy új magánjogi törvénykönyv létrehozását, mely kodifikáció 1998 óta van folyamatban.

UNIÓS JOGALKOTÁS – HÁROMSZÁZMILLIÓ JOGÉRVÉNYESĺTŐ POLGÁR

A független államok jogalkotási szuverenitással rendelkeznek, azaz egy adott állam a törvényeit saját akarata szerint, önállóan hozza meg. Ez a jogalkotási függetlenség Európában csak azóta nem ennyire természetes, amióta létezik (mai elnevezésével) az Európai Unió. Noha az EU egyelőre nem szövetségi állam, hanem független és alapvetően szuverén államok önkéntes gazdasági-kulturális szövetsége, a jogalkotás területén mégis saját szerveinek hatáskörébe von bizonyos kérdéseket.

Az EU szervei a tagállamok közötti magánjogi jogegységesítésre két jogi aktust alkalmaznak: az egyik a rendelet, a másik az irányelv. A rendelet automatikusan részévé válik a tagállamok jogrendszerének, tehát abszolút mértékben érvényesülő törvény, amely kiszorítja a tagállamok e téren alkotott korábbi, ellentétes törvényeit. Az irányelvet azonban át kell ültetni a tagállamoknak saját jogrendjükbe ahhoz, hogy ott is érvényesüljön. Ez az átültetési eljárás módot ad arra, hogy az államok saját jogrendszerükhöz illesszék az „idegen” normát. Az átültetést mindenekelőtt az nehezíti, hogy az irányelvek nem alkotnak rendszert. Gyakran előfordul, például a fogyasztóvédelem területén, hogy egy irányelv egy szabályozási területnek csak bizonyos kérdéseit rendezi. Ezért szokták azzal bírálni a fogyasztóvédelmi irányelveket, hogy „pointilisztikus” a szabályozásuk, azaz a sok kérdésből kiválasztanak egy-egy pontot, és csak azokat rendezik, holott a törvényhozás egyik fontos követelménye a rendszeralkotás. Az EU-irányelv „házi feladatokat ad” a nemzeti jogalkotóknak, az irányelv részletszabályait nekik kell szervesen beilleszteniük az ország saját normáinak rendszerébe. Ez a szerves beépítés a jogalkotási mesterség egyik mai próbaköve, már-már művészete.

A nemzeti és az uniós jogszabályok konfliktusait a tagállamok igyekeznek elkerülni, így Magyarország is erre törekszik. Ez a folyamat – az ún. jogharmonizáció keretében – már évek óta tart. Magyarország társulási szerződése az Európai Unióval és tagállamaival (az ún. Európai Megállapodás) 1994 óta formálisan is arra kötelezi jogalkotó szerveinket, hogy normáinkat az Európai Unió szabályaihoz igazítsák. A jog harmonizációja tehát azt jelenti, hogy az EU-normákkal ellentétes törvényeket módosítani kell, összhangba kell hozni őket az európai szabályokkal. Ennek a folyamatnak a nagy része már le is zajlott, bár a jogharmonizáció a csatlakozásunkig valószínűleg nem fejeződik be százszázalékosan. Természetesen egyelőre a legtöbb magánjogi kérdésben nem csorbul Magyarország jogalkotási szuverenitása, de jelentős területeket mégis lefed majd az uniós jog. Ezekben a kérdésekben a magyar jogalkotó nem dönthet többé függetlenül.

A magánjog körében az EU elsősorban a vagyonjogot (a szerzői és szabadalmi jogot, a társasági és a versenyjogot, a szerződések jogát) kívánja egységesíteni. Nincsenek viszont ilyen törekvések egyelőre a családi kapcsolatok (házasság, a szülő és a gyermek közötti viszony stb.) körében vagy az öröklési jog területén. Az európai jogegységesítés jellegzetes területe a fogyasztóvédelem. A fogyasztó védelme súlyponti kérdés az EU-ban, ezért az 1980-as évektől kezdve kis, de annál határozottabb lépésekben elvonják az államok szuverenitását e kérdéskörben, és uniós normákat alkotnak.

Egy-egy európai jogszabály megalkotását a tagállamok közötti több éves egyeztetés előzi meg, amelyen a tagállamok képviseltetik magukat. Ezért teljes jogú EU-tagságunk elnyerése után „szu-verénebbek” leszünk, mint jelenleg. Magyarország mostani társult tagsága ugyanis azt jelenti, hogy a normák már kötelezőek ránk nézve, ám a véleményünket még nem érvényesíthetjük azok megalkotásánál. Teljes jogú tagként tehát jobban képviselhetjük majd álláspontunkat, és inkább érvényesíthetjük majd az érdekeinket, mint ma.

Az egységes jog érvényesülését az EU-ban nagyon szellemes és hatékony módszerrel ellenőrzik. A tagállamok polgárainak joguk van arra, hogy az Európai Unió Bíróságához, a luxemburgi bírósághoz forduljanak, ha kárt szenvedtek amiatt, hogy például egy fogyasztóvédelmi irányelvet későn vagy hibásan ültetett át saját államuk. Ilyen kártérítési perek elég gyakran előfordulnak. Példaként utalhatunk arra, hogy az utazási szerződésre vonatkozó irányelv átültetésének késedelme miatt több tagállammal szemben kártérítési igényt támasztottak saját polgáraik. Gyakorlatilag háromszázmillió polgár figyeli éberen, hogy az uniós jog átvétele és alkalmazása megtörténik-e. Nyugat-Európában már most is igen fejlett civilszervezeti hálózat működik többek között ennek ellenőrzésére, s az állampolgárok segítésére. Az ilyen szervezeteknek nálunk még erősödniük kell.

Készítette az M&H Communications szabad felhasználásra, a szerzői jogok korlátozása nélkül.