Ma lenne kilencvenéves Sima Ferenc egyetemi tanár

Két éve távozott közülünk, noha életkoránál fogva még köztünk lehetne az 1917. március 28-án született, tanárként és nyelvészként egyaránt közismert Sima Ferenc. Születési helye, a Nyitra-vidéki Alsócsitár szinte előre meghatározta majdani nyelvészeti kutatásainak fő témáját, mégpedig a szlovákiai, különösen a Nyitra-vidéki magyar nyelvjárások kutatását. Ugyanis e kis magyar szigethez kötötték gyökerei, hiszen mindkét szülője zoboralji, édesanyja csitári, édesapja pedig pogrányi volt. Gyermekként sokat tartózkodott anyai nagyanyjánál, Alsócsitárott. Itt ismerte meg a falu hiedelemvilágát, szokás- és értékrendjét, itt sajátította el a magyar nyelvnek azt a nyelvjárását, mely későbbi kutatásainak tárgya lett. Nyelvjárásgyűjtőként szívesen tért ide vissza később is.

Már pozsonyi gimnáziumi tanulmányai alatt kinyilvánította érdeklődését a zoboralji nyelvjárások iránt, s gyűjteni kezdett. Ebből a gyűjtésből született meg első tanulmánya, a Linguistica Slovacaban 1940-ben megjelent Z lexikálnych vplyvov slovenčiny na maďarské nárečia nitrianske (Szlovák jövevényszavak a nyitravidéki nyelvjárásokban). Érettségi után a pozsonyi egyetem magyar-szlovák szakos hallgatója lett. Főleg Josef Miloslav Kořínek nyelvészeti előadásai voltak rá nagy hatással, aki a prágai iskola követőjeként a strukturalista nyelvészeti felfogást továbbította hallgatóinak. Sima Ferenc 1944-ben fejezte be egyetemi tanulmányait, de magyarként a II. világháborút követő jogfosztottság éveiben nem kapott állást. Csupán 1947 végén helyezkedett el barátai segítségével, a Művészeti és Tudományos Tanács titkára lett. 1953-ban került az egyetem bölcsészkarára, a magyar nyelv adjunktusaként az akkori Orosz, Szlavisztika és a Modern Filológia Tanszéken kezdte meg oktatói tevékenységét. Az 1951-ben létrejött magyar tanszék ugyanis akkor még nem az egyetemhez, hanem a pozsonyi Pedagógiai Főiskolához tartozott.

Sima Ferenc tudományos fejlődését fokozatainak megszerzése is fémjelzi: 1954-ben védte meg doktori disszertációját, s az 1974-ben lezajlott habilitációjával a docensi címet nyerte el. A Comenius Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékén fonetikát, nyelvtörténetet, finnugrisztikát és nyelvjárástant oktatott. Mivel ex privata industria megtanult finnül is, 1965-ben a finn államtól kapott ösztöndíjjal több hónapot töltött a helsinki egyetemen, 1976 és 1979 között pedig öt féléven át vendégtanár volt a jyväskyläi egyetemen. 1982-ben vonult nyugdíjba, bár két féléven át még óraadóként működött, majd teljesen felhagyott az oktatói tevékenységgel, hogy csak a kutatói munkának szentelhesse idejét, s feldolgozhassa a négy évtized alatt összegyűlt nyelvjárási anyagot. Betegsége, majd a halála azonban megakadályozta, hogy ezt a tervét valóra válthassa.

Tudományos tevékenysége több nyelvtudományi ágat is érintett. A legtermékenyebb azonban a nyelvjárástudományban volt. De e nyelvtudományág eredményeit és a nyelvjárások kínálta adatokat gyakran alkalmazta más nyelvészeti ágakban is, mint pl. a nyelvtörténetben, a hangtanban vagy az etimológiai kutatásokban. Aktív tudományos pályája folyamán a dialektológián belül a szlovákiai, mindenekelőtt a Nyitra-vidéki nyelvjárásokkal foglalkozó tudományos munkái hazai és magyarországi folyóiratokban, évkönyvekben, ill. tanulmánykötetekben jelentek meg.

Sima Ferenc a nyelvjárások kutatása által közel került a népi kultúrához is. ĺgy születtek meg néprajzi jellegű írásai, mint például az Irodalmi Szemlében (1959) megjelent Nyitra-vidéki népmese, A macskamenyasszony vagy a Vétessék ki szóló szívem című szlovákiai magyar népballada-gyűjtemény (1979), melyet Ág Tiborral, a neves népzenekutatóval adott közre.

A nyelvjárások, melyeket élő nyelvemlékekként, tart számon a történeti nyelvtudomány, hiszen korábbi nyelvi állapotot őriztek meg, számos nyelvtörténeti kérdés megválaszolásához nyújtottak és nyújtanak támpontokat. Sima Ferencnek a dialektológiai kutatásai ugyancsak hasznos alapul szolgáltak nyelvtörténeti búvárlataihoz is, melyben számos jelentős tanulmánya jelent meg. De a magyar szakosok előtt e vonatkozásban valószínűleg legismertebb a még napjainkban is forgatott nyelvtörténeti tankönyv, a Magyar nyelvtörténet I. Bár tartalmilag, ahogy a szerző maga is megjegyzi, a neves bírálók által is - Bárczi Géza és Deme László - megjelentetésre javasolt tankönyv sokban megegyezik a magyarországi nyelvtörténet-tankönyvekkel, néhány vonatkozásban a prágai iskola elméleti alapjára épülő felfogását is beleszőtte munkájába.

A felsorolt nyelvtudományi ágak és témakörök mellett Sima Ferenc lexikográfiai tevékenysége sem kevésbé jelentős, hiszen társszerzője lett az 1966-ban megjelent Magyar-szlovák és szlovák-magyar szótárnak, mely a szlovákiai magyar közösség számára hiánypótló eszközzé vált a kétnyelvűségi lét mindennapjaiban.

A nyelvjárási lexikológiához és lexikográfiához kapcsolódva egyrészt a különböző nyelvészeti kiadványokban megjelent tájszómagyarázatai és etimológiái, másrészt tájszócédulái említendők. E cédulaanyagot szerette volna még nyugdíjas éveiben földolgozni, de betegsége már nem engedte, hogy megvalósítsa célját. A nyitrai magyar tanszék a tanár úr özvegyének, Simáné Havas Évának felkérésére vállalta a Nyitra-vidéki tájszóhagyaték gondozását. A tanszék oktatói biztosítják a Sima család anyagi támogatásával a tájszóanyag számítógépes feldolgozását, hogy megteremtsük ezzel a Nyitra-vidéki tájszótár szerkesztési és kiadási feltételeit.

E terv valóra váltása megmentené a több mint négy évtizedes gyűjtőmunka adatait a feledésbe merüléstől, s ezáltal Sima Ferenc hajdani tudományos céljaival összhangban további jelentős nyelvi értékeket őriznénk meg az utókornak. A nyelvjárások ugyanis beszélt nyelvváltozatok, nincs írásbeliségük, s lejegyzésük híján rájuk fokozottan érvényes a „Verba volant, scripta manent”, vagyis „A szó elszáll, az írás megmarad”.