Ma is rengeteg terve van

Somogyi Tibor felvételeA 67. évében járó Quittner János jellegzetes, sűrű, ősz üstöke kapcsán megjegyezte: abban benne van a kor is és a gondok is. Nem olyan ember, aki könnyen felejt, árulta el magáról. „Mélyen őrzöm a fájdalmaimat, nem tudok túllépni rajtuk. Elég érzékeny ember vagyok, a pályám is ezt mutatja. Egy-egy kudarc után persze eltűnődik az ember önmagán, megpróbál tanulni belőle.” Ő azonban úgy véli, az őt ért kudarcok fele „előre főzött, előre tálalt” volt.

Kora kapcsán megjegyezte azt is: gyerekszemmel a hatvan éven felüliek aggastyánnak tűntek szá?mára, most azonban, hogy ő is elérte ezt az életkort, egyáltalán nem érzi magát aggastyánnak, még rengeteg terve és elképzelése van, amelyeket szeretne megvalósítani. Az idősebb kor velejárója, „adottsága” azonban már nála is jelentkezett: gyerekkora élményei kristálytiszta élességgel térnek vissza. „A gyerekkor nagyon meghatározó, egy művészember számára fokozottan”, mondta, s egyfajta kapaszkodót is jelentettek neki gyerekkori emlékei az emigrációban. Amikor nagyon gyötörte a honvágy, papírra vetette, hogy álmaiban folyton visszatérő szülőhelyén, Pozsony-Vereknyén melyik házban ki hogyan lakott, vagy hogy ki cserélt házat. A mai Vereknye persze már nem az, ami évtizedekkel ezelőtt volt: „nekem a régi, lebontott Vereknye jelent sokat, és a hozzá fűző emlékek”.

Quittner János régi pozsonyi családból származik, felmenőit 650 évre vezeti vissza, és nagy szeretettel gondol szüleire, „akik példamutató magyarsággal nevel?tek”. Arra is magyarázattal szolgált, hogy amikor 1983-ban a Szőttes (amelynek 1969-től koreográfusa és művészeti vezetője volt), valamint a Csemadok és a kulturális minisztérium vitája, amely a néptáncegyüttes mű?kö?dése körül folyt, mélypontra jutott, miért nem állt meg egészen Ausztráliáig. Miután a Beneš-dekrétumok az ő családja életét is alapjaiban forgatták fel („apám összes testvérét a beneši dekrétumok vitték el Pozsonyból”), rokonságának java része 1945 után a távoli kontinensen kötött ki. A mesterkoreográfus 1983 decemberéig azonban még Németországban tartózkodott a családjával, s mint mondta, „nem úgy mentünk el, hogy disszidálunk”. Még reménykedett abban, hogy rendeződik a Szőttes körüli helyzet. Reményei azonban hamar szertefoszlottak, így elindultak a rokonokhoz Ausztráliába. A több évtizedes pálya fontos állomásainak felelevenítése során szóba kerültek mesterei is: első mesterének Horváth Rudolfot tartja. Rábai Miklós, a magyar Állami Népi Együttes koreográfusa is nagyon fontos személyiség az életében: szinte a fogadott fiának tekintette őt. A Rábai Miklóshoz fűződő szoros köteléknek is köszönhető, hogy Quittner János koreográfusként később az ő nyomdokaiba igyekezett lépni, s ez szinte természetes módon a dramatikus tánc felé vitte.

Szóba került az is, milyenek voltak a Csemadokban a 60-as évek, s természetesen megkerülhetetlen volt életének egyik fontos állomása, a Szőttes. Életének a Szőtteshez fűződő fejezete kapcsán Quittner János elmondta: számára a megvalósult álmot jelentette, úgy érezte, lehetőséget kapott az együttessel, hogy megmutathassa azt, ahogyan ő a néptáncról gondolkodik.

Kiégettnek nem érzi magát, magányosnak, csalódottnak sem, azt egy kicsit fájlalja, hogy a tudására manapság nem tartanak igényt, pedig, mint megjegyezte, számítógépe 7-8 kész forgatókönyvet rejt. Két régi nagy terve van: az István, a király című rockoperát szeretné színpadra állítani Gombaszögön, és szeretné megrendezni az Út a Golgotára című táncjátékot is.

Elárulta: nem tud munka nélkül élni, s Ausztráliában is ez volt az egyetlen ellenszere annak a honvágynak, amely éveken keresztül tombolt benne. Az ottani életstílusból nem ragadt rá a „keep smiling”, megtanulta viszont lezárni magában a dolgokat. Különbséget tenni az „ez volt” és az „ez van” között. Arra a kérdésre, hol érzi magát otthon, az 1990-ben a magyarországi Sérfenyőszigeten letelepedett mesterkoreográfus így válaszolt: „én mindig itt vagyok otthon”.