Ma is ott a fényképe az íróasztalán

Első nagy közös munkájuk Dosztojevszkij műve nyomán A nagybácsi álma volt a rövid életű Művész Színházban, amelynek élén Törőcsik Mari állt. A próbafolyamat és az előadás egyedülálló atmoszférája olyan mély nyomot hagyott Vasziljevben, hogy nem sokkal a budapesti bemutató után, 1995-ben meghívta Törőcsik Marit a vezetése alatt működő moszkvai színházába, a Drámai Művészetek Iskolájába, hogy orosz színészei társaságában ott is eljátszhassa Marja Alekszandrovna Moszkaljovna szerepét A nagybácsi álmában. Maár Gyula a kint töltött két hónapról, az ottani elmélyült műhelymunkáról forgatott 45 perces dokumentumfilmjét vetítették le most a Madách Nemzetközi Színházi Találkozó egyik izgalmas programjaként az Uránia Nemzeti Filmszínházban Anatolij Vasziljev, az orosz színház iskolateremtő mesterének jelenlétében.

„Életem egyik leggyönyörűbb színházi kalandja volt ez a különleges moszkvai vendégszereplés” – emlékezett később Törőcsik Mari. Maár Gyula filmje ennek a kalandnak a mozgóképes naplóírója lett, bepillantást nyújtva a sztarec színházának kulisszatitkaiba. Nevezte ezt az utat élete talán legarisztokratikusabb kalandjának is Törőcsik Mari, s ezt Vasziljev nem kis büszkeséggel emlegeti.

„Kiemelkedő esemény volt az életemben, hogy egy ekkora színész, mint Törőcsik Mari, meghívott rendezni Budapestre sajnos nem sok időt megélt társulatába, amelyet Schwajda Györggyel együtt alapítottak – mondja az orosz rendező. – Kérdezném is az akkori hatalomtól, hogyan történhetett ez meg? A bemutató után hazamentem Moszkvába. Ott tudtam meg, hogy bezár a színház, és az előadást nem játsszák tovább. Akkor hívtam meg Törőcsik Marit Moszkvába. Ez nagyon fontos momentum volt neki is, nekem is. Egy magyar színésznőt hívtam dolgozni egy fiatal orosz társulatba. Felajánlottam neki, hogy két nyelven játsszuk az előadást. Ő magyarul, az én színészeim pedig oroszul beszélnek. Általában etűdmódszerrel dolgozom. Ez szabad technika, amely az improvizáción alapul. Nálam nincs olyan, hogy a színészek ülnek az asztal mögött, és napokig csak olvassák a szöveget. Bár Budapesten, A nagybácsi… próbái során rájöttem, hogy az én speciális módszerem nem használható sem a társulat, sem Dosztojevszkij oldalán. A cselekvést a megszólaláson keresztül hoztuk létre. Szerepek szerint, dialógokkal indítottuk el a munkát. Én mint egy karmester irányítottam az egymással szemben ülő színészeket. Moszkvában két nyelvet kapcsoltam össze a cselekvő szó mechanikájában. Törőcsik Mari számára ez már nem volt meglepő, orosz színészeim pedig ismerték ezt a módszert. Összecsiszoltam a dialógokat. De A nagybácsi álmát orosz társulattal addig nem csináltam. A közönséget egy új műfajú előadásra hívtam, ami a plakáton is megjelent: Olvasópróba szerepek szerint. Moszkvában ez volt az első ilyen kísérlet. Felolvasó színház. Performance.”

Maár Gyula filmjében Törőcsik Marit különböző élethelyzetekben látja a néző. Teát főz, majd a szövegébe mélyed a színház vendégszobájában. Sajtot vásárol a boltban. Határozott léptekkel szeli át az utcát. Próbál a stúdióban. Átszellemülve hallgatja mesterét.

„Az első stúdiómat nyitottam meg Moszkvában A nagybácsi álmával – emlékezik Vasziljev. – Ez a film kordokumentum, amely megmutatja, mi zajlott nálam 1995-ben.”

Ez a színház iskola is volt egyben. Magas szintű mozgáskultúra, koncentráció, akaratirányítás volt az alapja, a szépség és a harmónia eszményét fejlesztette tovább. Itt kísérletezni lehetett az idő szorítása nélkül. Ez nem üzemszerűen működő színház volt. Törőcsik Mari elmondja a filmben: az angol és az orosz színház hatott rá a legerősebben. Brook, Tovsztogonov, Ljubimov. És most Vasziljev.

„Kedvem volt ehhez a munkához, de féltem is tőle. Vasziljev színháza külön sziget Moszkvában, zárt közösség, öntörvényű, sajátos rituálét kialakított társulat. Meg kellett birkóznom a helyzettel, de befogadtak” – nyilatkozza Törőcsik Mari.

„A művészet ott kezdődik, ahol elszakadunk a megszokottól, ahol lehullanak a kulturális és módszertani klisék” – vélekedik Vasziljev.

Egy kolostor szabályai érvényesülnek a színházban, de ugyanitt sanzonokkal, románcokkal, operarészletekkel szórakoztatják egymást a színészek.
„Kölcsönösen inspiráltuk egymást – mondja a színésznő. – Nagyszerű társasjáték az ilyen. Picit előbbre léphettem a pályán az itt szerzett tudással. Ha egy háromoldalas monológból véletlenül kihagytam egy mondatot, Vasziljev azonnal megérezte. Őt a szöveg dinamikája, lüktetése érdekelte.”

Van egy megejtően szép, szimbolikus momentum a filmben. Vasziljev megengedi Törőcsik Marinak, hogy a jól sikerült bemutató után rágyújtson a stúdió falai között. Addig ez szóba sem jöhetett. És most ő is áthágja a ház szabályzatát. Cigarettát kér a színésznőtől, aki tüzet is ad neki. És pontosan ezt jelentették egymás számára: a tüzet, amellyel fellángolt köztük egy páratlan alkotói folyamat.

Vasziljev 2006-ban elhagyta Moszkvát. Párizsban talált otthonra.

„Moszkva száműzetésbe kergetett. Aztán Nyugat-Európában dolgoztam, 2017-ben csináltam egy előadást Ljubimov emlékére, 2018-ban Csehov novellái alapján rendeztem meg az Egy ismeretlen ember elbeszélését. Ez volt az utolsó párizsi előadásom. Azóta filmmel foglalkoztam, vágtam, színész is voltam. Tavaly betegeskedtem, most egészséges vagyok és tanítok. A járvány miatt másfél évig nem dolgoztam. Rendezni már nem is fogok. Elég volt. Marad a tanítás, az írás. Törőcsik Marival lett volna még egy közös munkánk. Az öreg halász és a tenger. 2015-ben el is kezdtünk dolgozni az anyagon. Hol Velemben, hol Pesten találkoztunk. Három hétig foglalkoztunk a szöveggel. Kész volt a koncepció, a díszletterv, de Törőcsik Mari betegsége miatt le kellett állnunk. Amikor kórházba került, a járvány miatt nem jöhettem Magyarországra, és az én betegségem is megakadályozott ebben. Búcsúzni? Miért is kellett volna? Nem tűnt el az életemből. Továbbra is jelen van benne. Nagyon közeli barátok voltunk. Mint színésznőbe szerelmes voltam Törőcsik Mariba. De mint nő… elviselhetetlen is tudott lenni. És akkor mi van? Ő is dühöngött miattam nemegyszer. Ilyen a mi munkánk. Nagy színésznő volt. Óriási művész. Az íróasztalomon ma is ott fényképe.”

A szerző a Vasárnap munkatársa