Luxushajlék ünnepekre

A kis doktornő elgondolkozva lapozgatta Feri bácsi kórlapját. „Nem értem – csóválta a fejét –, öt héttel ezelőtt is ugyanez volt a probléma. Gyomorgörcsök, hirtelen és drasztikusan megemelkedett vércukorszint... Nem lehet, hogy a bácsi csupán belakmározott valamelyik tiltott édességből?” „Nem, vagyis... nem tudjuk” – válaszolta bizonytalanul a jól öltözött középkorú hölgy, jól öltözött férje karjába kapaszkodva. Az öregúr menye és fia. „Nos, Feri bácsi, ugye csintalankodtunk egy csöppet a konyhában?” – próbálkozott a kis doktornő a vizsgálóágyon fekvő pácienssel. Ám Feri bácsi szorosan összezárta a száját, és a világért sem vette volna le tekintetét a plafonról. Mozdulatlanul, mintegy kötelességtudóan feküdt, ha voltak is görcsei, egyetlen egyszer sem rándult össze a teste. A kis doktornő sóhajtott egyet, s míg a nővérke előkészítette a fájdalomcsillapító injekciót, megjegyezte: „Szúrunk még egy kis plusz inzulinadagot, s holnap reggelig benn tartjuk a bácsit. Körülbelül dél tájban jöhetnek érte. Ilyenkor, karácsony és szilveszter között sok a baleset, ezért a könnyebb betegeket igyekszünk a lehető legrövidebb ideig benn tartani a kórházban ...” „Jaj, azt nem lehet!” – csúszott ki a meny száján. – Mi most egyszerűen nem tudjuk... nem merjük otthon kezelni az apukát. Mert mi történik, ha ismét rohama lesz?! Hová szaladjunk?!” „De hát Feri bácsi már »régi« cukros! Nem kell »kezelni«! Felírok egy könynyebb görcsoldót, s ha ismét felszökne a cukorszintje, szúrjanak rá 2-3 egységnyit az inzulinból.” A jól öltözött hölgy segélykérően nézett a férjére, de az – mint végig, amióta besegítette apját a kórház sürgősségi ügyeletének rendelőjébe – szótlanul bámult maga elé. Látszott, hogy a házaspár mindenre felkészült: két jókora műanyag szatyort hoztak magukkal. Az egyikben – az áttetszőben – sok tekercs vécépapír, a másikban feltehetően pizsama, papucs, esetleg még néhány keresztrejvényújság is, ha „apuka” unatkozna az ünnepek alatt. A rendelőben nyúlt, nyúlt a csönd. Talán a szenteste magányosan, kórházi ágyon töltött pillanatai lehetnek ilyen hosszúak, miközben szeretteink arcát odahaza meleg fénybe burkolják a karácsonyfán ragyogó gyertyák... A kis doktornő tekintete megkeményedett. „Szóval, mikor tudnak jönni a betegért?” – kérdezte. „Hát, ha január harmadika megfelelne...” – A jól öltözött hölgy elkezdett kotorászni a kézitáskájában, ki tudja, talán egy boríték után, de a kis doktornő megelőzte. „Itt a papír, csak majd nálunk ne felejtsék a bácsit! Viszontlátásra!” – és a rendelő ajtaját sarkig tárva olyan gyorsan tessékelte kifelé a házaspárt, hogy azoknak még elköszönni sem volt idejük „apukától”. De az is lehet, hogy egyszerűen eszükbe sem jutott. Mert már az elkövetkező kéthetes síkirándulásra gondoltak, az osztrák Alpokban töltött szilveszterre, ahol két éve is annyira jól érezték magukat. És mert már akkor sem akadt, aki „apukára” vigyázzon – a feleségét ötödfél esztendeje, hogy eltemették –, egyetlen fia pedig nem akarta, hogy a falu a szájára vegye őket, hát kitalálták, hogy amíg ők elvannak, „az öreget befektetik a kórházba”. Ha ott történik vele valami, az, ugye, nem az ő hibájuk, hiszen ők a legjobb helyre vitték, minden luxuskiadást térítenek... Az ötlet olyannyira bevált, hogy Feri bácsi azóta negyedszer feküdte végig valamelyik ünnepet (és az ünnepi készülődést) egy fehér csempés, huzatos kórteremben. És sajnos idén sem ő az egyedüli karácsonyi páciens. A legmegdöbbentőbb, amikor kicsi gyermeket visz be „kivizsgálásra” valamelyik édes (?) szülője. Mert szintén kirándulnának egyet, vagy éppen festik a lakást... A gyomorgörcs pedig gyomorgörcs – ugyan melyik orvos merné megkockáztatni, hogy az első vizsgálat után kitippelje, a százból ki az az egy, akinek az állapota valóban hosszabb kórházi megfigyelést kíván?!

Feri bácsi lekászálódott a vizsgálóágyról. Be sem gombolta az ingét, tudta, hamarosan pizsamakabátra cseréli. Nehézkesen lehajolt a műanyag szatyrokért, elhárította a nővérke segíteni készülő kezét, és kifelé menet alig hallhatóan mormolta: „Ha lehet, ne a hajléktalanokkal, inkább a súlyosakkal fektessenek össze! Ott legalább a hasznomat veszik...” A négyágyas kórteremben már ketten feküdtek. Feri bácsi az ablak melletti üres ágy mellé támasztotta két szatyrát, s mielőtt végigdőlt volna (luxus)fekhelyén, hosszú évtizedek hajlította háta még egyszer kiegyenesedett: „Azért jó gyerek az én fiam! Megadja az apjának, amire tőle telik!”