Lóháton, romantikus hősként

Most például egy nagyszabású kosztümös produkció, minden idők legnagyobb költségvetésű magyar filmje, a Kincsem romantikus főhőse: gróf Blaskovich Ernő. A forgatás már a vége felé jár. A szerelemmel, lóversennyel, igazi magyar virtussal telített kalandos történet címszereplője a legendás magyar csodaló, az ő gazdája az ifjú gróf. Kincsemnek ötvenhat versenye volt, és mind az ötvenhatot megnyerte. Nagy Ervin most akar győzni. Évek óta vágyott már egy ilyen filmszerepre.

Várkonyi Zoltán idejében volt a magyar filmnek olyan korszaka, amikor egymás után készültek a nagy, kosztümös produkciók. Egy magyar nábob, Kárpáthy Zoltán, Egri csillagok…

Nekünk a Sherlock Holmes volt az irányadó, Guy Ritchie két filmje és az angolszász dizájn. A filmes trendet most ők határozzák meg. Herendi Gábor rendezővel az élen mi nem eredeti filmstílussal próbálkozunk, hanem végig egy nagyon jól eladható magyar kalandfilmben gondolkozunk. Itt nem lesz múltba révedés, a hagyománytisztelettel is szakítani akarunk. Fiatalos lendület, lazább felfogás. Mi ezt az irányt tartottuk szem előtt, s ahol csak lehetett, humorral töltöttük meg a történetet. Nálunk nagyon meredek dolgok is lesznek. Engem is meglepett, miket talált ki a rendező.

Láttam, ahogy ült a lovon… ezt a Nagy Ervint eddig nem ismertem.

Ültem én már lovon hatévesen is, de az már csak kósza emlék. Először Bereményi Géza tévéfilmjében, a Régimódi történetben kellett lovagolnom. Ott két hét felkészülés volt, de annak is lassan tíz éve. Itt most két hónapon keresztül majdnem mindennap gyakoroltam. Van érzékem hozzá. Színész és ló viszonyában nagyon fontos, hogy nem lehet félni. A ló észreveszi. Én már azt is megtanultam, hogy vágta közben hogyan kell leesni róla. Begyakoroltam, ezért nem félek. Eddig megúsztam, még egyszer sem repültem le, de bármikor megtörténhet. Dublőrt kaptam a filmben, ám ha csak lehetett, kerültem, mert hetvenkedő kis hülye macsó vagyok. Telivérre vagy nagy versenylóra azonban nem mindig lehet felülni. Az elég kockázatos. Az már nem olyan, mint egy normál hátasló. Ha azt elragadja a hév, bárkit elvisz, nem lehet megállítani. Én is csak fél telivéren ültem, ami nagyon hasonlít a telivérre.

S milyen a gróf, Kincsem gazdája?

Igazi magyar archetípus. Sok filmből ismerős lehet. Pénzét költő, mulatós, imádja a nőket. Valós figura. Nagyon tudatos, célratörő, elszánt csávó, egy igazi duhaj. Gyám nevelte fel, apját a szabadságharc utáni tisztogatásban megölték, ráadásul a legjobb barátja, aki császárpárti. A szemem láttára lőtte le az apámat. Azóta ez a düh munkál Blaskovich Ernőben, aki nagyon komoly lovas kultúrában nőtt fel. Akkoriban a ló volt a Lamborghini. Minden státuszszimbólum a lovaknak szólt. A gróf is a lovas pályán akar bosszút állni apja haláláért. Egy párbaj után kimegy a lóvásárra, ahol azonnal kiszúrja magának Kincsemet. Ezzel indul kettőnk története, amelybe aztán belép apám gyilkosának a lánya, akibe szerelmes leszek. Rómeó és Júlia a Monarchia idején.

Egy hősszerep, amelyre sokáig kellett várnia.

Öntörvényű, nyakas, büszke sármőrből lesz egy nagyon összeszedett, egyenesbe érő ember. Angol, francia, olasz kosztümös kalandfilmekben vannak ilyen hősök. Ez a műfaj sajnos nálunk rossz vágányra futott, szerencsére Herendi nagyon érti, és fel is fogja futtatni ezt a zsánert. A Kaméleon után, ami ugyancsak remek közönségfilm lehetett volna, most újabb esélyt kaptam az élettől, ami nem lehet a véletlen műve. Háromszor vagy négyszer castingoltam a Kincsem főszerepéért, és hogy megkaptam, mert a rendező ennyire ragaszkodott hozzám, az végig óriási bizalmi támaszt jelentett. Remélem, ez a film mindkettőnket a magasba repít. Én csak így tudnám a legmesszebbmenőkig meghálálni Herendinek, hogy küzdött értem, Magyarországon ugyanis ez nem divat, szembemenni mindenkivel, és harcolni a színészért. Azt mondani, hogy Nagy Ervin nélkül nem forgatok! Ez annyira jólesik az embernek! Már a felkészülés idején olyan élmények értek, hogy azt mondtam, ha a Jóisten még egy ilyen lehetőséget ad nekem, akkor már boldogan halok meg.

Ezzel a szereppel most valóban magas lóra került.

Nagyon jókor jött ez nekem. A legjobbkor. Ezért fontos, hogy észnél legyen az ember, ne hízzon el, ne hulljon ki a haja, maradjon meg a fizikuma. Másfél órán át én még simán squasholok a huszonnégy éves öcsémmel, és nem tud megverni. Szeretek újabb és újabb hiúsági pontokat kiszúrni. Az sem mindegy, hányan állnak ugyanabban a sorban, amelyben én. A korosztályomból már sokan szétitták magukat, van, aki be is kattant, látom, ki milyen fronton veszett el, ki hol döntött rosszul, hol csúszott szét, de ha megőrzöd a józan gondolkodásodat és tartod a formádat… az én szememben Cserhalmi Gyuri vagy Gáspár Sanyi őrzi a férfierejét, ők még mindig kemény fiúk, látni rajtuk, mire képesek. Őstökösök. Én őket tartom előképeimnek. Felnézek rájuk, nekem ők az itthoni férfi idoljaim. Régóta figyelem, mit csinálnak. Még mindig úgy jelennek meg, hogy azonnal érezni az aurájukat, nem a szétcsúszott magyar entellektüelt hozzák. Az ő körük most nagyon beszűkült nálunk. Sokan állnak rossz ízlésű emberek mellé, és fel is falják őket a disznók. Aki mélyvízbe lép, számoljon vele, hogy elviszi az ár. Nekem most kell észnél lennem, mert most kezdődik a felnőtt férfi színészkorom delelője.

A fiatal hősszerelmes után megjött az érett, kiforrott férfi.

A zabolátlan tombolás helyébe belépett valami más. Az összes alkotó és romboló energiámmal tisztában vagyok. Egészen másfajta kártyaasztal, ha az ember abból játszik, hogy jól beiszik és féktelenül tombol, és más, ha már ismeri a határait, az idegrendszerét. Ami nagyon fontos nekem, mert idáig nem volt: férfiként is merek érzékeny lenni. Én ugyanis azon a karakterlistán töltöttem el tíz évet, ahol a gúnya, ami rajtam volt, összetartott. De már rájöttem, hogy nem baj, ha egy férfi elsírja magát. Egy idő után a tehetség is elkezd érzékenyebb lenni. A Belvárosi Színházban futó Kramer kontra Kramer révén jutottam el oda, hogy merek sírni, és még jól is esik. Ma már gombnyomásra tudok zokogni. Amikor A félkegyelmű Rogozsinját játszottam a Katonában, szakadtam meg, hogy sírjak. Nem ment. Majd megőrültem, hogy nincs hozzá kellő érzékenységem. Azóta is gyakran mondom Máté Gábornak, a darab rendezőjének, hogy nem voltam jó, tudom, de ő mindig megvéd magam előtt. „Hidd el, nagyon jó voltál” – nyugtatgat. Évente egyszer ugyanis előjön bennem, hogy most kellene eljátszanom a szerepet. Mára értettem meg ugyanis Dosztojevszkijt. Most van hozzá férfiidegrendszerem és érzékeny lelkem, s oda is merném adni a szerepnek. Már sem magamnak, sem másoknak nem kell ugyanis bebizonyítanom, hogy elég kemény csávó vagyok. Ez hatalmas ugrás. Már nem jövök zavarba, ha a rendező, történetesen Herendi Gábor azt kéri tőlem: „Ha Kincsem befut a célba, akkor sírjál, majd fuldokló nevetéssel gyere ki belőle!” Már ezt is meg tudom csinálni. Erre nagyon kevesen képesek. Ráadásul úgy, hogy egy terepbiciklis csávó húzott el előttem a lovak helyett. Nagyon nagy szakmai kihívás volt ez. Reggel tíz óra, közeliben rajtam a kamera, és elindul a csávó.

A rendező nyilván tisztában volt azzal, hogy ez nagyon necces.

Könyörögtem is neki, hogy lovat küldjetek, mert belepusztulok, ha nem lovat látok, de mindenki, az egész stáb, százötven ember bízott bennem, hogy anélkül is megcsinálom. Nem volt könnyű, de sikerült. Akkor éreztem, hogy ilyen szempontból teljes az arzenál. Annyi karaktert eljátszottam már a Katona József Színházban, s az életem is annyira megszaggatódott, hogy már csak meg kell nyomnom valamelyik pici pontot a lelkemen, máris kinyílik.

Mi kellett ahhoz, hogy ez az érzelmi változás beálljon?

Nagyon sok álmatlan éjszakámba és sok minden másba került, hogy lélekben megszabaduljak attól az ideáltól, amit egy művészszínházi lét sugall. Én életigenlő ember vagyok, aki nem került a vasfüggöny mögötti, meg nem értett, önpusztító életet élő zsenik csávájába. Nem voltam hajlandó beleposhadni, belesavanyodni a „nagy művészi létezésbe”. Én elmegyek pihenni a családdal, imádok búvárkodni, elviszem a tankönyveket a borsodi cigánygyerekeknek, kimentem a Keletibe, csomagokat vittem a menekülteknek, egyszerűen nem vagyok hajlandó a magyar művészlét rejtett mezején mozogni, ahol te vagy a húzónév, csak éppen nem tudják, ki vagy. Az ismertséget, a sikert, a pénzt, és azt, hogy elkötelezett művész is vagyok, megpróbálom ötvözni. Erre biztatom a fiatalabb kollégáimat is. Ütöm-verem Tasnádi Bencét a Katonában, aki nagyon tehetséges, gyönyörű gyerek, hogy miért nem ő nyerte meg a castingot, miért nem övé lett a szerep? Miért nem ismeri az egész ország? Zenekarod van? Akkor fuss be azzal! A Szabadság, szerelem után, amit visszaadtam, mert a színház mellett döntöttem, azt hittem, ezt majd biztosan meghálálja a Katona vezetősége. Nem hálálta meg. Akkor ledobtam a gyeplőszálat. A sértődés bátorsággá fajult. Kijöttem a Katonából. Más színházakban is elvállaltam szerepeket. Ma már elképzelhetetlen számomra, hogy máshol ne játsszak. Büszke is vagyok rá, hogy olyan széles skálán mozgok. Kezembe vettem a sorsomat. Nekem ne határozza meg senki, hogy miről mit gondoljak. Magam körül is mit látok? Ha gorombán bánunk egy gyerekkel…

… eldurvul.

De ha mindennap megsimogatjuk, nagy dolgokra lesz képes. Ugyanezt vonatkoztatnám az országra is. Ha egy nemzetet elvadítasz, elgorombítasz, elszabadítod benne a sátánt. Ha pedig azt akarod, hogy ne szeressen másokat, mert erről szólt a menekültellenes plakátkampány, amely a sok évszázados magyar irigységre apellált, akkor a gyereked, aki még nem nőtt fel, a kicsi magyar nép alapvetően eldurvul, és gonosz lesz. Egy ötéves gyerek szemébe belenézni nem pártállás, nem politikai kérdés. Segíts neki! Etesd meg, itasd meg, adj neki gyógyszert! Utána beszélhetünk. Eddig is jöttek-mentek körülöttünk mindenféle népek, nemzetek, és mindenki hozott valamit ebbe a gödörbe, amelyből aztán csodálatos elmék kerültek ki. Nagyon csalódott vagyok, hogy ebben a bonyolult kérdésben ilyen cinikus volt a kormányunk. Ha templomnak neveznénk Magyarországot, akkor az az első, hogy kirúgod az embert? Régen úgy hívták, hogy menedék. Pökhendiségnek itt nincs helye.

Felhúzta magát?

Felemeltem a hangomat?

Nem, csak…

… inkább reménykedem, hiszen most olyanok is megmozdultak, akik eddig nem. Lehet, hogy elindult valami titkos belső összhang jobb- és baloldal között. Csak azt sajnálom, hogy nem tudtunk bizonyítani a világnak. Nagy kár. Sokat veszítettünk.