Limlomok az orosz nagyasszonytól

Már azért is hálás vagyok a sorsnak, hogy eljutottak hozzám Ljudmila Ulickajának, az orosz irodalom és a világirodalom nagyasszonyának könyvei. Hálás, egyben végtelenül zavart is vagyok: hogyan lehet röviden Ulickajáról írni? Szuperlatívuszokban? Elcsépelt lenne. Legyen hát esendősége, embersége a mérce.

Ljudmila Ulickaja Örökbecsű limlom című, magyarul tavaly megjelent kötetében – amelyet Goretity József fordított páratlan nyelvi eleganciával – vallomások, interjúk, naplójegyzetek, emlékek olvashatók. Meg kisesszék hitről, emberről, halálról, barátságról, szeretetről, szerelemről, istenről, zsidóságról, pravoszláv létről, az orosznak lenni érzésről... S egyáltalán: a világról, ami van – míg észleljük, addig velünk együtt, s ha már nem leszünk, akkor tőlünk függetlenül. Elcsépelt dolgok ezek, mondhatni, pedig igazán semmi nem olyan fontos, mint ezek az elcsépelt dolgok. Különösen akkor, ha a rák fenyegetésében próbál meg élni, írni, remélni az ember. A halálos kórról, a kiszolgáltatottságról talán sehol nem olvastam még ilyen tiszta, mély és emberi vallomást, mint Ulickajáé. Aki egyszerre orosz, pravoszláv, zsidó és világpolgár, moszkvai röghöz kötött és végtelenül szabad. Akinek egy része (maga ír erről megrendítően Az én jegyzetfüzetemből című naplóban) már a szentföldben nyugszik, egy mellamputáció után. Aki egy olasz tengerparti faluban, békét keresve sepergeti össze gazdag életének „limlomait”. Nem mellesleg: az Ulickaja által limlomnak nevezett írások bármelyikét sok, magát írónak valló egyén boldogan vállalná!

Sok fájdalom van ebben a könyvben, de olyan szépen fáj, hogy már nem is. Sok a szomorúság ebben a könyvben, de annyira tiszta, hogy átalakul valami nemessé. Ott bujkál a halál is, de nem rémisztő, inkább megbékéltető. Ha valamit tanulni lehet Ulickajától, akkor az a dolgoknak, ennek az egésznek a sajátosan optimista, belenyugvó, de nem beletörődő elfogadása. Az olyan tételek, mint „az ember magányosan hal meg, nem kollektívában” vagy „az egoizmus semleges fogalom” még szövegkörnyezetükből kiragadva is gondolkodásra késztetnek, de Ulickaja az írásaiban mindig, minden mondatát tisztába teszi. Nem hagy kétséget a saját véleményéről, de nem is tartja azt egyedülinek és kizárólagosnak. „Mindenki, aki a lelkével, az értelmével dolgozik, alkotó ember. Az óvónő is, a szobafestő is, a vízvezeték-szerelő is. Nem csak a tudósok és a művészek” – mondja egy interjúban. S úgy is ír ez a nagyasszony, hogy a történet, a miértek és a hogyanok, az általa teremtett alakok karaktere mindenki számára tiszta, érthető, világos legyen. Tiszták az érzések, a fájdalmak, a jó és a rossz. Mindig egyensúlyban tart, mindig megérint ott bent valamit. Erre csak a nagyon nagyok képesek. Ulickajától az ember kicsit megoroszosodik. Lágy lesz és szelíd!

Ljudmila Ulickaja: Örökbecsű limlom. Magvető Kiadó, Budapest 2013.

Értékelés: llllllllll