Lépésekben bölcsességtől bölcsességig

Mindenekelőtt akiket idéz: Füst Milán, Hamvas Béla – e kettő nyugodtan tartható a szerző szellemi ősének is. Persze, a magyar bölcselet és tudomány palettája sokkal bővebb, szinte kimeríthetetlenül színes, példaként elég csak Gazdag László közgazdászt vagy Papp Lajos kardiológust említeni. De Macsovszkynál még ennél is szélesebb a skála: idézi Katona Klárit, az Omegát, az LGT-t, persze csupa olyan szövegdarabok közül válogat, amelyek illenek könyvébe és könyve gondolatmenetébe. Mi sem természetesebb, mint hogy a szlovák irodalom képviselői is bőven idézettek, hiszen a mű alapvető szellemi vízgyűjtő területébe ők is beletartoznak, egy Sloboda, egy Švantner, egy Vámoš – mind emblematikus figurák. Amiként a világirodalom nagy bölcselői is: Nietzsche, Simone Weil, Cioran, Mallarmé, Žižek – a sor hosszan folytatható.

A Sarcangelium címről a kötetzáró megjegyzés azt írja, hogy nem csupán a szarkazmus szó rejlik benne, hanem a szarka is, mely magyar szó (olyan madár, mely antropomorf értelemben lop), na és végül a szar (szlovákul: hovno). Nagyjából így is van: a gondolatok, vallások, mítoszok, eszmék, hiedelmek stb. meglehetősen szarkasztikus szemszögből merülnek fel és kerülnek az olvasó elé, s döntő többségük idézet, vagyis innen-onnan összeválogatott nézetek tárháza. Az érzékenyebb vagy valamilyen értelemben érintett, a témában érdekelt olvasóra pedig magasról tesz, ennyiben tehát a címből eredeztethető harmadik szó is rendben van. Amúgy pedig a sarc a sacr két betűjének felcserélésén alapszik: a szakra szent dolgokat vagy szent szokásokat jelent. A Sarcangelium innen nézve szentnek tartott dolgok és szokások kifordítása, kiforgatása.

Alapfokon persze bölcsességekre épül a mű, némelyik bölcsesség további bölcsességekhez vagy kommentárokhoz vezet, némelyiket hosszas gondolkodás, kommentálás és lamentálás előzi meg. A bölcsességek közt akadnak szentenciák is: „A jó utazó nem tudja, hová tart, a tökéletes utazó nem tudja, honnan indult.” Vagy: „Az irigység, mondja Cioran, a legtermészetesebb és egyúttal leguniverzálisabb érzés: még a szentek is irigykednek egymásra.” Macsovszky kiinduló- vagy elrugaszkodási pontokként használja ezeket a szentenciákat, tovább variálja őket, saját vagy ismét csak másoktól idézett szövegrészekkel toldozgatja-foldozgatja, mozgatja őket előre-hátra, minden irányba. A legtöbb azonban végül nem záródik le, hanem függő helyzetben marad: az olvasó vagy elfogadja ezeket a felkínált útvonalakat, vagy vitába száll némelyik stációjával – így aztán önkéntelenül felveszi a szerző által odadobott kesztyűt, stílust és gondolkodáslogikát, s maga is utazóvá válik, bölcsességtől bölcsességig.

A mű formailag 23 fejezetre oszlik (ami prímszám), valójában van egy 0-dik is, tehát a fejezetekből összesen 24 van; minden fejezet számozott bekezdésekből (mondatcsoportokból, szakaszokból) áll, minden első szakasz a fejezet számától indul – tehát a 20. fejezet első számozott bekezdése 20-assal kezdődik. Az utolsó, a 23. passzus visszafelé számozott: a 23-ik szakasszal kezdődik s a 0-dikkal zárul. Nyitott mű ez, afféle páternoszter: amikor a végére érünk, az elejére utal és utasít, s valóban, kezdhetjük elölről, most már a könyv teljes ismeretében. A fejezeteket egyébként passzusoknak nevezi (szlovákul: pasus), a kifejezés a latin – lépés, nyom jelentésű – passus szóból ered. Innen az is belátható, hogy számolni, számmal ellátni a lépéseket, nyomokat lehet, a passzus tehát mindenképp telitalálat. Minden bekezdést megelőző szám után kettőspont van:
„mintha azt, ami a szám után következik, a szám mondaná” (5. passzus, 31. szakasz).
Önmagát pedig szerényen – és költőien – e fragmentumokból álló kézikönyv összeállítójának nevezi, másutt utazónak, „e mondatok révészének”, „idegen gondolatok néhai pásztorának”, „e szétszéledt csorda őrzőjének”, „szócsordák pásztorának”, „e szövegkarámok gondnokának”, „ennek a versnek az írója”, „e gondolati séták írója” stb., hogy csak a költőieket idézzük. Műve meghatározásával megnevezi a címzetteket, az olvasóit is, s amennyire leleményes, annyira játékos is: „a bátortalan patológusok kézikönyve”, „a kezdő botanikusok bátortalan kézikönyve”, „ennek a kezdő pszichológusok számára íródott breviáriumnak a szerkesztője” stb. – az utolsó már nagyon rímel Macsovszky eddigi utolsó könyvének címére.

Ami a műfajt illeti, mondanám, hogy szentenciák, aforizmák, evangéliumok, tanítások, feljegyzések – ám ez mind félrevezető volna, hiszen nem valamiféle füveskönyvről vagy bölcsességek tárházáról, okos kézikönyvecskéről van szó (melyek egyszer s mindenkorra lezárják az értelmezés lehetőségeit), hanem és főképp provokatív kérdésekre adott meglepő válaszok, melyek újabb kérdések felé nyitják meg a művet, s az így valóban a lehető legnyitottabb, vitára késztet, továbbgondolásra vagy ellenkezésre sarkall. Másfelől nézve ezek versek, köztük a 28–31. oldali litánia egyenest megfoghatatlanul szép és eredeti.

Éppen az a legjellemzőbb vonása a könyvnek, hogy képes szabad asszociációk mentén haladni, nem egy irányba tartani, hanem ciklikusan körüljárni valamilyen témát: például a kereszténységet, a nők egyenjogúságát, a patriarchátust, a posztmodern ember típusát, az egyetemességet, a stilisztikát stb., a témák mind kellően attraktívak ahhoz, hogy érdemesnek tartsuk őket megvitatni. (Attraktívnak tartom pl. a vessző használatára vonatkozó szakaszokat is.) Macsovszky néha versnek, eposznak, feljegyzéseknek nevezi ezeket a számozott szakaszokat. Lássunk is egyet hamarjában, hogy képet alkothassunk a szöveg disputajellegéről, vegyünk például egy olyan részt, mely a keresztényekkel foglalkozik: „Nem egy keresztény, amikor az evangéliumokat olvassa (noha nem olvassa őket sem túl lassan, sem túl gyorsan), nem tudja, mit olvas, ezért nem is haragudhatunk rá, hogy amikor valamit cselekszik, akkor nem tudja, mit cselekszik.” (11, 48) Mint minden költői műben, itt is nagy hangsúlyt kap a nyelv, a jelentés, a kifejezés, a szó. Lássunk erre is egy eredeti példát: „Anglické slovo soul môže znamenať dušu i ducha. Takisto aj maďarské slovo lélek (odvodené od lélegez – dýcha) môže znamenať ducha aj dušu. Duch svätý sa po maďarsky povie Szentlélek – Svätá duša.” (12, 59) Môže, tehetjük hozzá, de nem feltétlen, hiszen a magyar is megkülönbözteti a lélek (psziché) szót a szellemtől (pneuma). Más kérdés, hogy régebbi bibliafordításokban tényleg a lélek kifejezés dominál, a szellem rovására. Lássunk egy szakmait (költőit) is: „A költőnek, Mallarmé szerint soha nem szabad a korához alkalmazkodnia, s korát átmenetinek kellene tartania. E becses tanulságok gyűjtője szerényen megjegyzi, hogy minden kor átmeneti, vagyis a költőnek nem szabad az átmenetiséghez alkalmazkodnia.” (7, 43)

Sajnos, nem világos, miért tartja fontosnak Macsovszky a szakma (a kritika) elleni sablonos, sztereotip kirohanásokat, amilyen a következő is: „Amikor a kritikus a szöveg zavarosságáról, érthetetlenségéről, unalmasságáról, érdektelenségéről beszél, elsősorban a saját nehézségeiről beszél, és a kontroll szükségességéről, ha már nem a maga feletti kontrolléról, legalább azokéról, akiket irigyel.” A kritikus irigysége (inkompetenciája, impotenciája, a kritikus mint elvetélt szerző stb.) olyan toposz, mellyel irodalmár nem vitatkozik. Hamis, olcsó bölcsesség, nem érdemes vele dialógusba lépni, szerintem. Van ennek egyébként egy ellenkező előjelű, hasonlóan problematikus pandanja: amikor az irodalomtudományt, irodalomtörténetet és kritikát kárhoztatják vélt hegemóniájáért, mondván, hogy a „mindenható kritikusok” szerint csak az az irodalom, amit ők arra érdemesnek és a kánonba beemelendőnek tartanak, minden egyéb alkotás kiesik a rostán. Erről is azt tartom, amit Márai az öltözködésről: nem kell vele foglalkozni.

Látható az is, hogy nehéz lenne lefordítani ezt a könyvet, mely a maga szlovák nyelvi és szellemi közegében keletkezett és éli világát, belegondolni is rossz, mekkora munka volna visszafordítani eredetibe (visszakeresni magyarul) például Füst Milán gondolatait, több ezer oldalt kellene újraolvasni. Macsovszky Péternek alighanem Farnbauer Gábor példáját kellene követnie, aki ahelyett, hogy szlovákra fordította volna művét, inkább írt helyette egy hasonlót szlovákul.

Van egyébként a szerzőnek egy újabb, ehhez hasonló, de nagyobb terjedelmű gyűjteményes munkája is, mely a Breviárium az utolsó pszichológusok számára (Breviár pre posledných psychológov) címet viseli – rengeteg magyar adalékkal, nézettel és ismerettel, ebben Farnbauer Gábort is idézi –, ezt a terjedelmes művet is ajánlom mindenkinek, aki a pszichológia, a pszichoterápia, a szellemtörténet iránt érdeklődik. Egyáltalán: Macsovszky Péter (és Peter Macsovszky) valamennyi munkája érdemes arra, hogy kézbe vegyük és elmerüljünk benne.

Peter Macsovszky: Sarcangelium
Vlna – Drewo a srd, 2018
138 oldal