Lengyel radar

 

Előbb-utóbb mindenki mániás lesz. Kicsit vagy nagyon, így vagy úgy, de bizonyíthatóan mániás. Megszeret ugyanis egy népet, egy nyelvet, egy kultúrát – a sajátja mellett. Távolról figyeli, közelről tanulmányozza, s próbálja megérteni, mert tetszik neki, örömét leli benne, szereti. A bőrén akarja érezni azt, amit mások esetleg elutasítanak. Mariusz Szczygiel született csehofil. Két lengyelnek hogyan születhet cseh gyermeke, kérdezhetik az értetlenek, elvégre ezt a „génhibát” még nem fedezte fel az orvostudomány. Márpedig itt az élő példa: ez a negyvenhat éves varsói újságíró, az egyik vezető lengyel napilap, a Gazeta Wyborcza szerkesztője, aki fülig szerelmes a csehekbe. Fülig, ám nem vakon! Látja, észreveszi ugyanis azt is, ami mások figyelmét esetleg messziről elkerüli. Hány nemzet turista fiai mesélnek rajongva, az elismerés legmagasabb fokán a csehekről, szokásaikról, mentalitásukról, sörös vagányságukról a Vencel tér nyári flaszterén, vagy az Óvárosi tér átforrósodott kockakövein a júliusi-agusztusi éjszakában? De hány nemzet turista fiai tudnak annyit az országról, történelméről, múltjáról és jelenéről, népének hitéről, gondolkodásáról, érzelmi világáról, mint éppen ő, az elfogultan elfogulatlan lengyel, aki édenkertjét Prágában találta meg, s azóta is odajár, hogy a „varsói szürkét” maga mögött hagyva a szivárvány minden színében a cseheknél mártózzon meg. S ha már „édenkert”, akkor beszélhetnénk a „tiltott fa gyümölcséről” is, de ezt a titkot hagyjuk meg a szerzőnek, hiszen ha lesz harmadik „cseh könyve”, márpedig miért ne lenne, akkor abban ez majd külön fejezet is lehet. A „színt valláson” mindenesetre már rég túl van, új könyvében viszont éppen hogy csak említést tesz róla: „Hosszú évekig úgy volt, hogy ha elmentem valamilyen összejövetelre, tudtam, ha meg is jelenek, akkor sem bukkannak fel mindjárt az elején. Órákig nézelődhettem, nem érzékelte őket a radarom. Hiába várakoztam, sehol semmi. Sosem adtak jelet magukról a közelemben. Amióta viszont coming outoltam a nyilvánosság előtt, sokan már kézfogás közben közlik, hogy ők is azok.” Csehofilek.Szczygiel erősen fogja, szorítja, vagy éppen csak gyengéden megérinti a csehek kezét. Fenntartás, óvatoskodás nélkül szereti őket. „Azért írunk, hogy megértsük a másikat, s nem azért, hogy vádaskodjunk. Sem rugdosni, sem glorifikálni, sem ítélkezni nem akarok” – vallotta egyik interjújában. Rögeszméi sincsenek. Sem tükrözni, sem tárgyiasítani, sem szintetizálni nem akar.„Trehány csehbarát vagyok, könyvem nem vezet végig mindentudó útikalauzként sem a cseh kultúrán, sem Csehországon. Nem objektív. Nem tart igényt semmire. Csak az van benne, ami az utóbbi tíz évben megragadott, azóta, hogy először jártam ebben az országban. Az olvasmányaim alapján készített feljegyzéseimet tartalmazza, beszámol arról, hogyan zajlottak a találkozások olyan emberekkel, akiket ott látni akartam… Röviden – arról szól a könyv, hogy egy ország képviselője rokonszenvet érez egy másik ország iránt ” – írja a Teremts magadnak édenkertet fülszövegében.Szól persze másról is a könyv, de azt érezze meg mindenki maga, amikor Bohumil Hrabal legendás barátjáról, Egon Bondyról olvas, vagy amikor a Pavel Kohoutnak feltett kérdésre várja a választ, vagy amikor Jan Saudek műtermében Szczygiel mellett ülve hallgatja az excentrikus fotográfust, vagy amikor a csehek legszórakoztatóbb asszonyáról, Halina Pawlowskáról mesél, vagy amikor polgárpukkasztó szobrászukkal, David Černývel kalandozik ég és föld között. Mennyi humor, mennyi szarkazmus, mennyi líra! Micsoda éleslátás, mennyi szép és keserű megállapítás! Semmi tejszínhab, semmi csokoládéöntet. És mégis! Desszert ez a könyv, a létező legfinomabb desszertek egyike. És akkor sem üli meg az ember gyomrát, ha egy ültő helyében falja fel.