Leány gyöngy fülbevalóval

Vannak filmek, amelyeket legjobb gyorsan elfelejteni. Vannak olyanok, amelyek elszórakoztatnak, de amint kijöttünk a moziból, elég gyorsan elfelejtjük őket. Aztán következnek azok a filmek, amelyekre még másnap is emlékezünk. És vannak olyanok, amelyek még napok múltán is foglalkoztatnak bennünket. Ezek az igazán jó filmek – így szól a mozi törvénye egy kritikus szerint. Ehhez még hozzátehetjük azt, hogy ha egy évben 4-5 ilyen filmet van szerencsénk látni a moziban, az jó filmes évnek nevezhető.

Peter Webber rendező angol-luxemburgi koprodukcióban készült drámája, a Leány gyöngy fülbevalóval számomra ebbe az „igazán jó film” kategóriába tartozik. Mert annak ellenére, hogy a történet elég „soványnak” tűnik, a képi megformálása olyan erős, hogy magával ragadja, bekebelezi a nézőt. Emellett persze annak is van egyfajta vonzereje, ha egy történet titkok leleplezését, megfejthetetlennek tűnő rejtélyek felfedését ígéri. Ebben az esetben például azt, hogy ki lehetett a Leány gyöngy fülbevalóval című Vermeer-festmény hamvas, ártatlan tekintetű modellje. Legalábbis ahogyan azt Tracy Chevalier elképzelte – az írónő bestsellere nyomán született ugyanis a film.

A hollandiai Delftben vagyunk, 1665-ben, az országban a festészet virágkorát éri, Jan Vermeer pedig javában alkotja képeit. A tizenhét éves Griet apja, aki kerámiacsempéket készít, egy kemencerobbanásnál megvakul és megnyomorodik, ezért a fiatal lány szolgálni kényszerül. ĺgy kerül a festőművész Vermeer otthonába. Griet némi szorongással lépi át a családi ház küszöbét. A család „feje” nem is annyira a festő, mint inkább az anyósa, aki józanul, gyakorlatiasan irányítja a ház életét. A fiatal lányt a család rangidős szolgálója, Tanneke avatja be a háztartás körüli tennivalókba, és feladatul kapja a művész műtermének takarítását is. A festő műhelye olyan világot tár fel előtte, amely elvarázsolja. Vermeernek hamar feltűnik a lány művészet iránti csodálata, és megosztja vele képei születésének néhány műhelytitkát is. A festő és a szolgálólány között törékeny, visszafogott viszony alakul ki, egy idő után Griet már nemcsak takarít a műteremben, hanem a festékek keverését is rábízza Vermeer. A lány életét a munka és a festő iránti néma rajongás tölti ki. A botrány szele akkor kezd feltámadni, amikor a művész egyik állandó vásárlója, a műgyűjtő Van Ruijven felfigyel a lány szépségére, és bejelenti kívánságát: azt szeretné, ha Vermeer Grietet festené meg számára. Griet jelenlétét a házban már addig is Vermeer feleségének ellenszenve és Cornelia nevű lányának utálata lengi körül, de Maria Thins, a ház feje tudja: egy megrendelő kívánságát nem lehet visszautasítani. Főként azért nem, mert Vermeer lassan alkot, egy képen akár hat hónapot dolgozik. A sokgyerekes család fényűző életmódjának fenntartásához pedig pénzre van szükség. Meggyőzi hát Grietet: Vermeer és a család érdekében kötelessége segíteni, vagyis modellt ülni. A festményről azonban Vermeer felesége nem szerezhet tudomást.

Jó nézni ezt a filmet. Gyönyörűek a képei, amelyek egyáltalán nem titkoltan Vermeer képeinek világát idézik. Minden beállítása olyan, mintha egy festmény lenne. Vagy egy művészi fotográfia. Ennek ellenére a néző nem úgy érzi magát, mintha egy képtárban járna, hanem mintha a XVII. századi Hollandiába csöppent volna, és ott sétálna. Valósághű, a legapróbb részletekre kiterjedően pontos a környezetrajz, amelyben még a látszólag véletlenül a képben tébláboló szárnyasoknak és négylábúaknak is megvan a maguk szerepe.

Nem a párbeszédek filmje ez, mert abban nem teng túl – inkább a pillantásoké, a gesztusoké. Amelyek olykor ugyanannyit, sőt talán többet mondanak, mint a szavak: vonzalomról, vágyakozásról, reménykedésről és reménytelenségről, kétségbeesésről, szorongásról, ellenszenvről, gyűlöletről, beletörődésről, fájdalomról. Griet szerepében Scarlett Johansson a szavak nélküli színészi játék meggyőző erejét bizonyítja. Teljesítményéért kalapot emelhetünk a fiatal színésznő előtt.