Leadtam a pártkönyvem

 De ha már a társaság tagja vagyok, s az utóbbi időben történt egy s más, gondoltam, megnézem, mi minden történik a szlovmagy írók között, s azt szubjektíve le is jegyzem.

A gyászszünetben érkeztem a közgyűlésre, ami rendben folyt le, hisz az átlagéletkor hatvan körül lehetett, s ilyenkor az ember már elnézőbb a halállal. De hol vannak a fiatalok? Egy srác üldögélt ott, aki nem a közép- és idősebb nemzedékhez tartozik. Vajon miért jó az egy szervezetnek, hogy nem vonja be a fi atalokat? Vannak nekik szánt programok, amelyeken ilyen-olyan mentorok „nevelik” is őket. De miről szólnak ezek a programok, ha a fiatalok nem érzik magukénak a szervező társaságot, s nem kívánnak részt venni a döntéshozatalban? Vagy be sem léptek? Milyen célokat szolgálhat, ha a vezetőség, a választmány nem szorgalmazza új tagok felvételét? Kétségeim vannak ebben az esetben az etikáról…

Grendel Lajosnak nem voltak. Ő az etikai bizottság tagjaként tartotta meg beszámolóját annak hároméves munkájáról. Egyetlen szóban foglalta össze: „Nincs”. Pedig van, és később, miután kissé zavaros lett az állóvíz (erről majd később), valahonnan előkerült még az etikai kódex fogalma is, sőt az is, hogy a régit kellene elővenni. Vagyis azt, amit még az „előző rendszerben” használtak. Ekkor Hodossy Gyula, a SZMÍT leköszönt és újraválasztott elnöke azt mondta, hogy az etikai bizottság inkább a fel- (vagy be-?) jelentésekre alapozzon, s ne „menjen a maga feje szerint” [sic!], ne találjon magának témát.

Pár szokásos, semmitmondó beszámoló után szó volt még arról is, hogy a SZMÍT nagy hangsúlyt fog fektetni a – természetesen szlovákiai – magyar szerzők szlovák fordítására. A Kalligram Kiadó már jó ideje érdekelt a magyar szerzők szlovák fordításában (Esterházy, Nádas, Grendel stb.), mégis megbotlott legutóbb, mikor a Szlovák Kormányhivatal Kisebbségi Osztályához benyújtott pályázatait nem támogatták, sem a magyarra, sem a szlovákra fordítást. Érdekes együttállás, s még inkább az, ha a vitában elhangzottakat is számításba vesszük.

Hiszen a tisztújító szavazás után következett a vita. Gondoltam, ha már az etikai bizottság ilyen sommásan elintézte, azért mégis felvetem azt a problémát, amire nincs fél éve, hogy az Új Szó hasábjain felhívtam a figyelmet. Idemásolom: „De láthatjuk azt is, hogy a három, Hodossy Gyula által vezetett szervezet (SZMÍT, Katedra, Vámbéry PT) a magyar írott kultúrára fordított összeg számításaim szerint több mint 23 százalékát nyerte el tavaly (172 284 eurót), miközben pályázatai 90 százaléka nyert (az átlag az összes pályázatot tekintve kb. 35 százalék, az írott kultúrán belül 70 százalék körül van). Az idei összegek még nem elérhetők, de meglepő lenne, ha arányaiban csökkenne részesedésük a támogatásból [azóta már elérhetők az adatok, és beigazolódott a feltevés]. Mindeközben a három szervezet székhelye ugyanaz, mint egy pályázatírással és könyveléssel foglalkozó kft.-é, aminek tulajdonosa az írott kultúra döntőbizottságának elnöke.”

Vagyis ez a „nincs” létmódja. Ennyi pénz megkérdőjelezhető minőségre.

Nem jártam sikerrel. Vita nem alakult ki. Így aztán felvetettem, hogy a közgyűlés fogadjon el két határozatot. Ezek arra épültek, hogy a Szlovák Köztársaság Kormányhivatala mellett működő, az írott kultúrát érintő pályázatokat elbíráló bizottságban nincs szlovákiai magyar író, irodalomtudós, művészettörténész, műkritikus, műfordító (ezek tömörülnek a SZMÍT-ben), s ezzel sérül a szakmaiság követelménye. Azt szerettem volna elérni, hogy a SZMÍT tevékenységének meghatározása során prioritásként kezelje, hogy a társaság tegyen meg mindent a szakmaiság visszaállításáért az említett bizottságban. Mondjuk, ez át is ment Hodossy elnök úr szőrszálhasogatása ellenére – még szép. Egy nyilatkozat elfogadására is javaslatot tettem, mely szerint a közgyűlés mint a SZMÍT legfelsőbb szerve tiltakozzon a bizottság ilyen összetétele ellen, s kérje fel a kormányhivatalt, hogy tegyen meg mindent a bizottság összetételének megváltoztatásáért, a szakmaiság helyreállításáért. Vagyis ez utóbbi már kintre irányult, megkerülve az elnököt és a választmányt. Ez nem ment át. Hodossy azzal érvelt, hogy egy ilyen támadás felháborítaná a kormányhivatalt, s ez után a választmány már tehetetlen lenne a haragos állami hivatal ellen. Lehet, sokak szerint ez az érv komoly volt. Végül még egy javaslatról volt szó, mégpedig hogy a SZMÍT álljon ki az Nemzeti Kulturális Alap függetlensége mellett, hiszen a kultúra egy, még ha az ország kettő is. A tizenötmillió magyarban gondolkodó magyar kormányt azzal védték meg újra, hogy az egy másik ország, ne szóljunk bele (meg persze, hogy az író a politikába se…), és hogy a „balliberálisok bizonyos nézeteket terjesztenek”. S még az ilyen érvelés paradox voltát, gyáva megalkuvását sem vették észre. A javaslatot elutasították. Én pedig kiléptem a SZMÍTből. Nem volt igaza a barátomnak, nem volt unalmas a közgyűlés. Sokkal rosszabb. Beke Zsolt