Látvány, tömegtánc, gumicsont

JUHÁSZ KATALIN

A legerősebb napon is „csak” hatvanötezren voltunk, ami persze egyvárosnyi ember, mégis elfértek volna még napi tízezren az Óbudai-szigeten. A főszervező Gerendai Károly száz- és kétszázmillió forint közé saccolta az idei veszteséget.

A cég két másik rendezvénye, a Volt fesztivál és a Balaton Sound viszont olyan jól teljesített, hogy nincs okunk aggodalomra, nem mennek tönkre a szervezők. A sokat emlegetett látványvilág pedig tényleg pazar volt: minden csillogott-villogott, szellemes vizuális elemekkel fokozták a hangulatot, és a komfortérzés is nőtt. A nagyobb színpadokon egyértelműen a szórakoztatásra helyezték a hangsúlyt, ezt leginkább a világzenén lehetett lemérni, ahol többségben voltak a tömeg táncoltatására specializálódó fellépők. A keresletet is itt sikerült a legjobban bemérni: pont annyian voltak kíváncsiak a koncertekre, amennyien kényelmesen elfértek a színpad előtt, illetve a lelátóként funkcionáló dombon. Nagy sikert aratott a cirkuszsátor, ahol kivételes képességű artisták léptek fel a korábban megszokott zenebohócok és hatásvadász produkciók helyett. A Nagy Utcaszínház azonban idén csalódás volt számomra, talán azért, mert ezt is szuperlatívuszokban harangozták be, miközben inkább közhelyesre sikeredett.

Egyébként is megfigyeltem az utóbbi években, hogy a tényszerű tájékoztatás helyett a Sziget honlapján csak úgy röpködnek a dicsérő jelzők. Tisztára, mint a samponreklámokban. Valaha a vashídon túl tényleg kizökkent az idő, egy másik bolygón éreztük magunkat. Ma viszont – a programok és a folyamatos fogyasztásra buzdító szolgáltatások terén is – ugyanaz a nagyüzem tapasztalható odabent, mint a hídon innen. Miközben az is tény, hogy a Sziget jelentősége már messze túlmutat önmagán. Igazi hungarikum lett, az ország kulturális zászlóshajója, turistacélpont. Persze lehet siránkozni, hogy a folytonosan mozgásban lévő gazdasági és társadalmi viszonyok mivé tették ezt a fesztivált, de tulajdonképpen felesleges, hiszen a világ „fejlődése” nem állhat meg. Az Island of Freedom (a szabadság szigete) szlogent belépéskor enyhe túlzásnak éreztem, a Sziget Fesztiválköztársaság elnevezés hallatán pedig, emlékszem, felszisszentem. Nem lesz ebből baj, srácok? – akartam kérdezni, aztán aggodalmaskodónak titulálva magamat inkább örültem a szellemes Sziget-útlevélnek, amelybe bekerült a fényképem is. Kedves fiatalok szakszerűen laminálták nekem az első oldalt a helyi „bevándorlási hivatalban”, micsoda poén, gondoltam, és elpárolgott a kezdeti rosszat sejtés. Aztán mégis beütött a ménkű. Vagy inkább vihar kerekedett a biliben. Ki-ki döntse el maga.

Egy francia liberális lap, a Liberation tudósítása szerint a Sziget reklámkampánya és az a bizonyos útlevelesdi nem más, mint az Orbán-kormány szellemes fricskázása. A francia kolléga egyenesen a kommunista hatalomhoz hasonlította a jelenlegi rendszert, amely szerinte mindent bekebelez, és megszavaztatott egy olyan médiatörvényt, amely körülbelül annyira liberális, mint Kazahsztáné. A cikkben továbbá az áll, hogy sokan vannak ma Magyarországon, akik számára az egyhetes Fesztiválköztársaság útlevele a valódi szabadságba kapott útlevéllel egyenlő. Nos, ezzel nincs is gond, elvégre vélemény- és sajtószabadság van, főleg Franciaországban. A magyar fél azonban, sajnos, reagált. A Miniszterelnökség nemzetközi kommunikációért felelős államtitkára tiltakozó levelet küldött a lapnak, komolytalannak nevezve az újságíró állításait. Szerintük általános gyakorlat, hogy a Magyarországról szóló helytelen információkra felhívják az azt közlők figyelmét. Mivel a franciák nem szoktak hozzá az ilyen reakciókhoz, a levélváltásból jó kis nyári gumicsont lett, amelyen most lehet rágódni. Mi persze nem fogunk, inkább idézzünk fel néhány vasárnapi koncertet.

A gitárzenében igazi szabadságot teremtő brit Cribs komoly kultuszzenekar. Három fivér alkotja: egy ikerpár és egy fiatalabb tesó, ő a dobos. Hatásukról talán elég, ha annyit mondok, hogy Johnny Marr, a legendás The Smiths gitárosa kijelentette, hogy velük akar zenélni, annyira tetszik neki, amit csinálnak. A Jarman tesók kegyesen befogadták a mestert, aki felvett velük egy lemezt, turnézott velük egy ideig (2010-ben az Iron Maiden előtt léptek fel a Szigeten), aztán lelépett. És bár a közös album nagyon jó, ráadásul a csapat eddigi legsikeresebb lemeze, a vasárnapi koncerten egyáltalán nem hiányzott nekem Johnny. Kedves gesztus volt, hogy előadták a Tavaszi szél vizet áraszt kezdetű népdalt. A külföldi rajongók ezt nem érthették, a magyarok közül is csak azok, akik tudják, mekkora hőstett volt annak idején a Queen részéről, hogy az elsők között merészkedett át a vasfüggönyön. A Cribs tagjait egyébként Alex Kapranos, a Franz Ferdinand énekese is üdvözölte a nagyszínpadról, a két csapat szinte egymás után játszott, más-más helyszínen. Alex volt egyébként a Cribs harmadik lemezének producere, sőt turnéztak is együtt, innen a barátság.

A Franz Ferdinand is fergeteges bulit csapott, bár nekem hét éve jobban bejött. Most úgy tűnt, mintha az egyik számot kétszer játszották volna – miközben csak ama bizonyos jellegzetes stílus miatt folytak össze a hangjegyek az én készülékemben. Augusztus végén jön ki az új lemez, amelyről öt számot játszottak, ha jól számoltam. Ezek alapján kijelenthetjük, hogy a Franz Ferdinandnak bőven van még mondanivalója számunkra.

Ausztrália új büszkesége, a Tame Impala zenekar olyan, mintha a Pink Floyd és a Beatles házasságából született bébi lenne. A hatalmas kritikai sikert arató első albumuk teljes egészében fent van a YouTube-on, érdemes meghallgatni. Vasárnapi koncertjük első részét azonban sajnos tönkrevágta a hangosítás. Mivel náluk különösen fontos, hogy az összes hangszert hallani lehessen, eléggé zavaró, ha pépes a hangzás, az ének pedig beleolvad, mint kávéba a kockacukor. Egyébként alig ezerre saccoltam az érdeklődők számát, a többiek bizonyára a nagyszínpadnál őrjöngtek David Guettára. Ügyes az a fickó, el kell ismerni, tud bánni a közönséggel, de hogy a világ legjobb DJ-je lenne, az azért túlzás. Szóval szép dolog az igényes népszórakoztatás, de ne csináljunk már Krisztusból bohócot… Az End Show végére tartogatott, fantasztikusnak titulált tűzijátékot már nem vártam meg, vessenek érte a mókusok közé. Viszont esküszöm, hogy a pufogás egészen a Nyugati pályaudvarig elhallatszott.