László Márk: Még mindig szürreális, hogy Mike Mignolával dolgozhattam együtt

Egy korábbi interjúdban említetted, hogy egy hajszál választott el attól, hogy az illusztrálással foglalkozz. El tudnád mesélni, milyen helyzetben jött az a bizonyos megkeresés?

A MOME animációs szakán végeztem 2018-ban, ennek ellenére egy képregénnyel diplomáztam. Az egyetem után elkezdtem munkát keresni, de ahogy teltek-múltak a hónapok, egyre inkább világossá vált, hogy olyanfajta rajzolós munkát, amihez kedvem van, nem fogok találni, legalábbis megélni belőle biztosan nem. Eljutottam arra a pontra, hogy lemondok ezekről a célokról, és elmegyek mondjuk portásnak, ahol stabil állásom van, viszont a munka mellett foglalkozhatok rajzolással és a saját képregényeimmel. Végül egy ruhaboltban kötöttem ki, ahol a húgom is dolgozott. Azt hittem, ott majd lesz időm alkotni, de végül lótifutis munkákra osztottak be, így csak fejben „dolgoztam“, leginkább a Szellembohóc című képregényem történetén. Már itt dolgoztam, amikor csodával határos módon felvette velem a kapcsolatot Mike Mignola, és megkérdezte, hogy rajzolnék-e egy Hellboy képregényt. Annyira szürreális élmény volt ez az életemben, mintha egy filmben lettem volna. Ekkor úgymond megmenekült a karrierem. Ennek hála, most már akkora lefedettségem és elérhetőségem van, hogy válogathatok a munkalehetőségek között. Azóta is nagyon hálás vagyok neki.

Ma már természetesnek érzed ezt, vagy még mindig szürreális az élmény?

Valamilyen szinten feldolgoztam, de még mindig nagyon szürreális – de néha még mindig meg kell csípnem magamat, mert álomszerű az egész.

Említetted a saját képregényedet (A Szellembohóc – a szerk. megj.), de ebben az esetben egy más által írt történetet kellett megrajzolnod. Melyiket élvezed jobban?

Azt élvezem a legjobban, ha a saját ötleteimen dolgozhatok, mivel ott van teljes kontroll a kezemben, tehát rajtam múlik minden. Ha alkalmazotti helyzetben vagyok, mint például a Hellboynál, az lebeg a szemem előtt, hogy egyrészt azt a karaktert rajzolhatom, amin felnőttem – így egyfajta áldásnak fogom fel, még akkor is, ha meg van szabva, hogy melyik panelen mi történik. Az igazi célom az, hogy előbb-utóbb, Mignolához hasonlóan, a saját sztorimon dolgozhassak, amit esetenként más művészek is rajzolnának. De igazából ha itt megállnék, ahol most vagyok, akkor is nagyon hálás lennék a sorsnak ezekért a lehetőségekért, mert 27 éves koromig nem gondoltam volna, hogy foglalkozás szintjén fogok rajzolni.

Mignolának mennyire voltak kőbe vésve az elképzelései a közös munkátok alatt? Engedékeny volt, vagy nem engedett a kikötéseiből?

Az volt a prekoncepcióm, hogy nagyon szigorú lesz, de mindenben rugalmas volt. Bármilyen javaslatomat, kérdésemet nagyon nagyon nyitottan fogadta – ez pedig nagyon pozitív csalódás volt. Azt hittem, hogy egy vén, zsörtölődő művészember, de igazából egy nagyon kedves figura.

Kontaktusban vagytok még?

Igen, e-mailben szoktunk általában kommunikálni, illetve egy amerikai képregényfesztiválon találkoztunk – ez is szürreális volt. Úgy néz ki viszont, hogy lesz még közös munkánk, úgyhogy tartjuk a kapcsolatot.

Visszatérve a saját művedre: a Szellembohóc 2 várható a közeljövőben?

Igazából az én fejemben a második rész tulajdonképpen még mindig csak az első, mivel a megjelent Szellembohócot az első rész egy epizódjának tekintem. Amúgy februárban készült el a harmadik epizód, amely ebben a világban játszódik, ehhez szeretnék még kettőt hozzácsapni és kiadni egy EC Comics: Tales from the crypt-hez hasonló horror-antológia kötetben. Szerintem még egy-két év, hogy befejezzem a maradék két sztorit, ekkor már nagyjából 100 oldalnál fogok tartani, ezt szeretném majd kiadni.

Animáció szakon végeztél, illetve egy korábbi interjúban említetted, hogy szeretnél animációval foglalkozni. Ez számodra egy hosszú távú cél, vagy esetleg már folynak a munkálatok?

Nagyon szeretek animációkkal foglalkozni, szeretem, ahogy megmozdul egy rajz, van benne valami megfoghatatlan, ami nagyon kedves nekem. Kifejezetten animáción évek óta nem dolgoztam – maximum felkérésre készítek karaktereket vagy storyboardot. A Szellembohóc viszont szerintem pont egy olyan történet, ami alkalmas lenne rá, hogy mozgókép készüljön belőle. El tudok képzelni egy stopmotion-animációs feldolgozást például.

Azt olvastam az egyik veled készült riportban, hogy szerinted még nem alakult ki a saját stílusod. Engem eléggé meglepett ez a kijelentés. Miért érzed ezt így?

Attól függ, hogy honnan nézzük. A rajzolók körében szokott lenni ilyen gondolat, hogy „meg kell találnod a saját stílusodat“, és az vagy TE, végül ha megtaláltad, akkor le van tudva a történet. Szerintem nem érdemes erről így gondolkodni, ez sokkal inkább egy organikus, magától fejlődő folyamat, ami arról szól, hogy kit milyen hatások érnek. A saját rajzaimat nézve nem feltétlenül csak azt látom, hogy „fú, de király“, sokkal inkább a hibáimat, melyeket utólag máshogy oldottam volna meg. Láthatóan máshogy rajzoltam 3, 5 és 10 évvel ezelőtt. A stílushoz próbálok több alázattal hozzáállni, és megvárni, hogy kialakuljon az évek során. Ha megélem mondjuk a hatvanat, és egy hajlott hátú, ősz rajzoló leszek, akkor talán már lesz annyi szakmai magabiztosságom, hogy kimondhassam: „van stílusom“. Most szerintem ez még nagyon változó, épp a folyamatában vagyok.

A 60-as, hajlotthátú alkotó a végcél?

Aha, azt hiszem. Bár, ha elérem ezt, lehet végül a 120 éves, még hajlotthátúbb rajzoló lesz a végcél.

Ha már szóba kerültek az inspirációk, említetted, hogy gyerekkorod óta rajzolsz és olvasol képregényeket. Már ekkor figyelted a rajzolók neveit?

Már kiskoromban leesett a tantusz, hogy a magazinokat és a rajzfilmeket nem egy gép kreálja, hanem emberek csinálják. Egyre tudatosabban kezdtem figyelni a rajzolók nevét, ha vettem egy Donald Kacsát, ott már meg tudtam különböztetni, hogy az adott rajz Carl Barks keze munkája, vagy egy segédje csinálta. A szuperhősös képregényeknél ezt már tudatosabban figyeltem, konkrétan a Lobo – Maszk és Spawn kiadványoknál fedeztem fel azokat a megoldásokat, amik izgalmasak voltak számomra – a satírozások, megvilágítások, stb. Ez volt az a vonal, ami végül segített eljutni Mike Mignoláig, akit 13 éves koromban fedeztem fel. Természetesen több művész is megfogott, mint például Robert Crumb és Daniel Clowes. Új alkotókat pedig a mai napig felfedezek, akik olyan hatással vannak rám, hogy úgy érzem, felrobban az agyam, annyira jók.

Ha egy lakatlan szigetre három kötetet vihetnél magaddal, miket választanál?

Húha, ez egy jó kérdés. Az első biztosan a Black Hole lenne Charles Burns-től. Ha csalhatok egy kicsit, akkor egy antológiát vinnék magammal, amiben nemcsak egy alkotó műve, hanem több történet is van, különböző rajzolóktól, mondjuk egy EC Comics kiadványt. A harmadik pedig egy átlagos régi Semices Pókember füzet lenne, ami sokat jelent számomra.