„Lám, csak az pogányoknak szülte volt az én Anyám”

Bora közvetlenül anyjuk halála után, 1569. január 4-én férjhez megy az Ugróctól nem messze fekvő Kaszavára örököséhez, petrőczi és kaszavári Petrőczy Miklóshoz. De menyegzőjüket a fiatalok csak egy évvel később, a Bánffy Borbála utáni gyászév leteltével tartják meg. A valószínűleg idősebb lány, Magdolna ötször volt férjnél. Mivel a szülők halála után a családi együvétartozás fenntartása a legidősebb fiúra, Péterre szállt, a többiek életét is leginkább az ő levelezéséből követhetjük nyomon.

János

nasztici birtokáról 1583 májusában arról ad hírt Péternek, hogy feleségével és kislányával „világosságban” volt Pozsonyban. 1589 áprilisában pedig egy jobbágyuk ügyében küld bátyjának bölcs, igazságtevő levelet. A Gyuracs nevű jobbágy – miután a Zay fiúk apjuk halála után felosztották egymás közt a birtokokat s a falvak jobbágyait és zsellérjeit – Péter jobbágya lett, de elment tőle Jánoshoz. Péter szökött jobbágynak tekintette, s el akarta fogatni. Lássuk hát, mit ír Gyuracsról s a tényállásról Zay János: „...Én elémbe hivattam (értsd: Gyuracsot), és megértettem, hogy ment el kigyelmed alól, de ő azt beszélte énnekem, hogy nem ez az, aki szökve elment, hanem ennek az öccse, mindeneket eladván, úgy ment el, de ez semmit nem vitt... az örökségből, sem szökve nem jött el, hanem az atyja akaratjával... ment ki. Azért nem tudom, mért kivánná kigyelmed ezt meg fognia, mikor semmije nincs benne. Mindent az örökbe az atyjával hagyott, ha kigyelmed ezt igyekszik cselekedni, neköm is vagyon kigyelmed alatt ilyen formán egy zselyérem. Nem vóna jó afélért nekünk vesződnünk, kigyelmed szóval is Gyuracstúl jobbágyomtul megértvén az igazságot, ne igyekezzék bolgatni szegént, mert büntelen...”

Ugyanez év júliusában Péter levélben kéri a már Besztercén, új házasságában élő mostohaanyjuk, Mindszenthy Kata tanácsát, mit lehetne tenni Jánosért, akit úgy tűnik, elfogtak a törökök. Nem leltem annak nyomára, mikor, hogyan szabadult János a töröktől. De talán nem raboskodott sokáig. 1591-ben a birtokán halt meg. Két leánygyermek maradt utána.

László

apjuk halálakor Bécsben, a királyi udvarban tanul a család költségén, készül a rangjához s apjához méltó pályára. Amikor Péter leveléből értesül a gyászos eseményről, épp úton van a királyné kíséretében. Mint a bajorországi Speierből datált 1570. október 24-i válaszlevelében közli: „Őfelsége akaratjából be megyek Frantziába az királyné asszonnyal,... csak országot látok, tanulok, hallok, és mind az úrfiakkal kijövök hamar időn...” De levelének első sorai apjukra s a családra vonatkoznak. „... kimúlt az világból, ki énnekem nagy keserűség – reagál a halálhírre – de nem tehetünk Isten akaratja ellen. Bár az Úr Isten ne adta volna, hogy ilyen hírt írt volna kegyelmed.” Kéri bátyját, hogy viselje „mindennek gondját, az jószágnak, marhának, kicsinynek, öregnek”. Ő maga Bécsben igyekszik képviselni a család érdekeit. Érzékenyen tudakozódik bátyjától mostohaanyjuk magatartásáról: „És írja meg kegyelmed, ha ott volt anyám, mikoron kimult az világból szegény Uram, vagy hol volt akkoron...”

1572 tavaszán, udvari tanulmányaiból hazatérőben előbb Pozsonyban időz, ahol „örök házastársul jegyzi” özvegy Balassi Farkasnét. Júniusban már Ugrócon van, onnan nemsokára megy a Zólyom megyei Véglesre, ahová Miksa király várkapitánnyá nevezte ki. László 18 évig élt házasságban, két fiút és egy lányt nemzett.

Mivel Péternek nem maradt utóda, és János is mag nélkül halt el, a nemzetséget egyenes ágon László fiai viszik tovább. S László – akit a családfa II. Lászlóként jegyez – az egyenes ágú leszármazásban az a láncszem, amelyben ez az Árpádkori nemzetség összekötődik egyfelől a felmenők 12. századig terjedő fokozataival, másfelől a leszármazottak őt követően még négy évszázadon át virágzó nemzedékeivel, egészen a 20. században született Zay-sarjakig.

Lászlóról is készült portré. Ezen némely vonások mutatnak hasonlóságot az apjáéival: a hosszúkás, az apjáétól azonban kevésbé telt arc, a sasorr, a domború homlok. De egészen más a kifejezése, a szeme formája, a tekintete. A képről nem az a merész tekintet, az a nagy szempár néz ránk, mint az apjáéról. László szemei egymástól távolabbra s mélyebben fekszenek, tekintete pedig egyfajta visszafogottság mögé rejtett érzelmi fűtöttséget sejtet. Ugyanakkor kissé erős álla akaraterőre vall.

Péter,

akit a családfa III. Péterként tart számon, öccseinél később, csak 1574-ben nősül, Poltári Soós Kalárát veszi feleségül. A két család régóta baráti kapcsolatban volt egymással. A menyasszony apja, Poltári Soós István keze írásában ma is ott van a Zay-levéltárban a lányával adott gazdag kelengye jegyzékbe vétele. De az igazi érték, amit Soós Kalára férjének és környezetének vitt, a saját személyisége volt. Levelei, kapcsolatai mind finom lelkületű, jószívű és kedélyes lénynek mutatják őt. Idézek egy rövid, datálatlan, minden bizonnyal még fiatalasszonyként valamelyik jószágukról férjének Ugrócra küldött leveléből, amelyet sietve és ezért „rutul” ír, férjét uram bátyámnak szólítva és így vigasztalva őt távolléte miatt: „Ne bánkódjék nagyságod, szerelmes vig uram bátyám, én is nem bánkódom, vigan várom kegyelmedet.” Levele végére két általszúrt szívet rajzol, üdvözli férje családját, de – nyilván a szivekre való tekintettel – azt kéri: „... szerelmes szivem, ne mutassa az levelet senkinek”.

Az ifjú házas Zay Péter pedig ezeket írja Kalárának 1574. Szent Jakab havának ötödik napján Ugrócról, valószínűleg a birtokhoz tartozó Örvistyére: „...szerelmes Atyámfia (értsd: feleségem), ím, valami madarat küldtem, egy rigófiat is küldtem, elevent, eltarthatod, két erős galambfiat is küldtem. ĺm, uborkát is küldtem, sokféle virágot is küldtem; elég vagyon most rajta az málvarózsán, írd meg, ha megszegem-e, és oda küldjem neked... ĺm, kacsafiad, tyúkfiad vagyon, mind lúdfiad, azokkal egyetemben küldöm oda hozzád... Az karvolokat ne hagyasd, hanem Mihóknak meghadd, hogy enni adjon bennek... ĺm, muskáttal körtvélt is küldtem neked. Az meggyet szedesd meg és aszaltasd... meg egrist, magadat meg ne egyél, kitül megbetegedjél...”

Gyönyörködtető, ahogy az ifjú házaspár körülveszi magát a növény- és állatvilág tarka sokaságával. Soós Kalára később széles körben híres volt kertészeti tudományáról.

A Zay-családfán ugyan nincsenek utódjaik, de hagyatékukban találtam olyan levelet, amelyben Péter a kisfiát emlegeti. Feltehetően fiuk nem érte meg a felnőtt kort.

Soós Kalárának azonban voltak nevelt gyermekei. Nagy barátságban volt a művelt főúr, Forgách Imre anyátlan lányaival: Máriával (a koronaőr Révay Péter későbbi feleségével) és a különös sorsú Zsuzsannával (Révay Ferencnével), akik anyjuk, Zrinyi Katalin halála után Kalárát tekintették nevelőanyjuknak, s mindvégig nagyon ragaszkodtak hozzá.

Annak is van levéltári nyoma, hogy Soós Kalára pártfogója, támogatója volt a művészetek s a tudás embereinek. Rimay János, a kor jeles költője 1590. március 17-én kelt és Zay Lőrinchez, Zay Péter öccséhez címzett levele utóiratában így üzen Soós Kalárának: „Soós Péternét (így!), esmeri, jól tudom, őnagyságát: annak ő fiának nevezzen Nagyságod”.

Kalára jószívűsége, figyelmessége mindenkire kiterjedt. Idős korában Révay Péterné savanyúvizet küld neki, amit ő ilyen szavak kíséretében köszön meg: „Az savanyúvizet Kegyelmednek mint szerelmes asszonyom leányomnak megszolgálom, bizony oly édesdeden ittam benne és oly izűnek tetszett, hogy senki szentgyörgyi borán nem adnám. Édes szerelmes asszonyom leányom, amikor Kegyelmed énnekem küld, ilyen nagy edénybe ne küldjön Kegyelmed, mert az szegény embereknek igen nagy terhök.”

Zay Péter 1589 elején kéziratos Imádságos könyvet szerkeszt. Egy bejegyzés tanúskodik erről a Zay-levéltár egyik elenchusában. Már beteges, amikor 1589 végén megtudja, hogy két öccse, Lőrinc és András török fogságba esett. Pettő Gergely 1590-ben „Magyar króniká”-jában így jegyezte föl e történeteket: „Thurzó Györgyöt az Érsek Ujváriakkal az Esztergami Szokolovics Memi Bég, közel Esztergamhoz fel-veré, holott el-fogák Zai Andrást és Lőrinczet, Jakusits Imrét, Pesti Sigmondot, Hagymási Kristófot, Lákonyi Jánost, Huszár Mátyást, ezek mellett sok válogatott vitézek veszének el...”

„Jaj, hol vannak az én ifjú atyámfiai,

kikben én gyönyörködtem – jajdul fel a hírre Zay Péter húga, Magdolna, az idő tájt Mérey Ferencné, Eberhardról, a kastélyukból, Soós Kalárához írt datálatlan levelében –, lám, csak az pogányoknak szülte volt az én Anyám az világra, egyik az tömlöc fenekén az vasban gyötrődik, és az másikat megölték-é vagy elfogták, írja meg kegyelmetek. Bátyám pedig az ágyban fekszik mint az Lázár, és öcsém is, Miklós uram is hallom, hogy igen beteg... Mint kértem András uramat, ne menjen Egerré, látván az bátyjának veszedelmét, mégis elmene...”

Mint Magdolna leveléből kiderül, Andrást tehát nem Esztergomnál fogták el, hanem Egerben, ahová az után ment, hogy Lőrinc Esztergomnál fogságba esett.

Zay Péter előbb magától Lőrinctől kapott hírt, majd 1589 novemberében egy „szegény megnyomorodott rab”, Bársony György tudósítja Újvárból Lőrinc helyzetéről: „...az szegény Lőrinc uram az Istenért könyörög, hogy ne hagyja Kegyelmetek megcsonkítani, hanem Kegyelmetek legyen segítséggel... ha a segítségben halasztást teszen Kegyelmed, rövid való nap ujját, fülét, orrát látja meg Kegyelmed, mert 5 napot hagytak, hogy ha az Huszár Péter sarcát be nem viszszük, kinek sarca 500 forint átalán fogva, megmetélnek bennünket...” Toposs Ferenc sógoruk viszont úgy tudja, hogy Lőrincért a vár tömlöctartója 30 ezer forint sarcot emleget.

A testvérek, Péter és Magdolna sokfelé tájékozódnak, sok mindennel próbálkoznak öccseik kimentése érdekében. 1592. augusztusában valaki azt ajánlja Péternek, vegye meg Rákóczy rabját, Musztafa béget, hogy vele Lőrincet és Andrást kiváltsa. András egy hónap múlva – nem tudni ponton minek következtében – kiszabadul, s Magdolna örvend, hogy most már ő is „munkás lehet Lőrincért”.

Lőrincen azonban – akit időközben fogvatartói elszállítottak a budai Csonka toronyba – a testvérek nem tudnak segíteni. Magdolna értesülései szerint a basák megtudták főúri rangját és egyre emelik sarcát. Mint Magdolna 1595 áprilisában kelt, öccséhez, Andráshoz írt leveléből megtudjuk, András az udvarba készül írni Lőrinc ügyében: „Uramnak (értsd: a férjének) megmutattam az Kegyelmed levelit, hogy Bécsbe írna, mivelhogy az bégeket beereszti az fejedelem, és hogy azok száz magyar rabot akarnának szabadítani.” Magdolna és ura véleménye szerint „haszontalan oda írni, ha Kegyelmed személye szerint föl nem jő és nem verekedik érette...”

Zay Lőrincz még 1597-ben is a Csonka Toronyban raboskodik. 1597 januárjában maga próbál pénzre szert tenni. Mindszenthy Katához (az akkor már újból elözvegyült) mostohaanyjához fordul ilyen kéréssel: „Ha Zay Péter uram bátyám és Zay András uram öcsém az én jószágomat Kegyelmednek kötik, adjon pénzt reája 4 vagy 5 ezer forintig.” Ugyancsak 1597 januárjában András öccsét arra kéri, hogy zálogosítsa el az ő részjószágait. De 1597 áprilisában már igen megkeseredett, s Magdolnához, Péterhez és Andráshoz írt leveleiben így fakad ki: „Jobb lett volna, ha Kegyelmeteknek disznópásztora lettem volna, hogysem atyátok fia...”

Zay Lőrinc csak rabsága kilencedik évében, 1598-ban szabadul ki, magas sarcon. Váltságdíja előteremtése módjáról többféle verzió maradt fönn. A Nyitra vármegye jegyzőkönyvében annak idején följegyzettek szerint a megye 1598. június 20-i ülésén Zay Lőrinc kiváltására minden nemesre 1 forintot vetettek ki. A Zay-levéltárban egy kéziratos tanúvallomásra akadtam, amelyet fél évszázaddal később, 1648-ban – amikor már sem a Zay testvérek, sem Lőrinc felesége és fia nem élt – vettek föl Lőrinc szabadulásának anyagi körülményeiről. A vallomástevők (többek közt Zay Lőrinc fiának egykori kulcsára) szerint Zay Lőrinc és felesége, Jakusich Sára után lett úrrá, ahogy állítólag János nevű fia szokta mondogatni, mert amikor nősült, igen szegény legény volt. Saját jószágait ugyanis mind elzálogosította, hogy a töröknek sarcot tudjon adni szabadulásáért, s csak felesége móringjából (kb. 13 ezer forintból) volt képes jószágait s jobbágyait a zálogból kiváltani.

Zay Lőrinc török rabbilincseit a későbbi Zay-nemzedékek is ott őrizték az ugróci vár, majd a zay-ugróci kastély fegyvertárában.