Lakótelepi idill

Hajnali háromnegyed négy. Madárcsicsergés ébreszt. Gyönyörűen énekeltek kismadarak, de én hatra húztam fel az ébresztőórát, szeretnék még egy kicsit aludni. Megjegyzem bár, hogy madárcsicsergésre ébredni még mindig jobb dolog, mint az alattunk lakó részeges házaspár hajnali veszekedésére, ordibálására. Hat óra, csörög az a fránya vekker. Lenyomom a gombot, és a szokásos „még öt percet” után következik a szokásos másodébresztés: nap mint nap, reggel hat és negyed hét között a tisztítóvállalat autója söpri végig hatalmas robajjal, búgással az utak szélét. Hét óra, rohanok a buszra. Fél napra elfelejtem a lakótelepet. Délután három óra. Indulok haza. Útközben bevásárolok. A lakótelepi bejárati ajtónkon egy felragasztott figyelmeztetés: ma nincs meleg víz, javítják a csöveket. Sebaj, volt ez így már máskor is. Gyalogolok fel a harmadik emeletre, a lépcsőfordulón levő virágcserépbe már megint belehamuzott valaki; tele a cserép cigarettacsikkel. Morgok magamban, aztán kiszedegetem a csikkeket a cserépből. Szegény virágaim, lassan nikontfüggővé váltok. Este kiviszem a szemetet, feloltom a villanyt a folyosón (csak a mi emeletünkön és a negyediken ég a körte), alattunk nincs meg az égő foglalata sem, a földszinti lakók pedig nem cserélték ki a körtét már pár hónapja. Visszafelé jövet sötétben botorkálok felfelé az első két emeleten. Vacsora után elmosogatok, ja, persze, vizet kell melegíteni, hiszen nincs meleg víz.

Este tíz óra. Kezdődik a lakótelepi kultúrműsor. Először az alattunk lakó félig részeg asszony hangos monológját hallgathatjuk meg. Ez a műsorszám jobbik esetben félórás, rövidebb-hosszabb megszakításokkal másfél órás, s néha – ilyen is van – hajnalig tart. A tévét ugyebár ilyenkor nem nézhetem, hiszen kezdődik a dübörgés, hangoskodás, sikítás, verekedés, végül gyereksírás... Ez szörnyű! Valaki kihívta a városi rendőröket. Na végre, gondolom. Kinézek az ablakon, addigra a részeg szomszéd már lent botorkál az utcán, irány a rendőrautó. Szinte nekimegy az autóból kiszálló rendőrnek. A feleség (félig józanul vagy félig részegen?) lekiabál a szolgálatos járőrnek: „Ő az, vigyék csak magukkal ezt a részeg disznót!” A járőr reakciója minden pénzt megér, amikor végignéz a házaspáron: „Ja, megint maguk miatt riasztottak?” Aztán legyint egyet, beszáll az autóba és elhajt. Hát ez is megvan, mondom magamban. Csalódottan fekszem le, és sikerül is elaludnom. Másnap karikás szemekkel, kialvatlanul ébredek, de nem baj, fő, hogy a szomszédok még alszanak. Igaz, megtehetik, egyikük sem dolgozik. Kedvem volna párszor végigrohanni a szobán, dübörögve ugrálni, hogy egy kis reggeli ébresztőt szolgáltassak nekik. Aztán meggondolom magam. Mert mi lenne, ha a bosszúm annyira megviselné őket, hogy ezentúl elmaradnának az esti-éjszakai előadások, és mi, szegény szomszédok csak unatkoznánk, amikor a tévében éppen semmi érdekeset nem sugároznak. Mi is volna velünk nélkületek, drága szomszédok, micsoda csönd telepedne a bejáratunkra, még elképzelni is szörnyű! Ezért hát, kedves szomszédok, továbbra is tartsátok meg nekünk az esti előadásaitokat, hogy aztán másnap részletesen megtárgyalhassuk a Szomszédok című lakótelepi sorozatunk legújabb epizódját. Úgy bizony, kedves Olvasóim, mert való igaz, hogy a Magyar Televízió már régen befejezte azonos című népszerű sorozatának sugárzását, de nálunk, a mi lakótelepünkön a mi sorozatunk folytatódik, és úgy tűnik, még nagyon sok fejezettel kecsegtet bennünket. Ez egy vége nincs sorozat ugyanis. Csak akkor fejeződhet be, ha a szomszédok elköltöznek innen. Vagy ha mi. No, de hová? Ezért mondom: vége nincs.