Kultúrák kereszteződéseiben

Nem kis fába vágta a fejszéjét a Komáromi Jókai Színház az egyhetes színházi fesztivál megszervezésével. Ez volt a legnagyobb kaliberű rendezvény, melyet a mostani, a színház hetvenedik születésnapjának szentelt évad alkalmából láthattunk a Jókaiban. A négy külföldről érkező társulat részvételével és további hazai társulatok vendégszereplésével számoló fesztivál nem kis rizikót jelenthetett a szervezők számára, akik nyilván csak találgatni tudtak, mennyire sikerül megtölteniük a nézőtéret. Az előadások döntő többségét a hagyományos hétórai kezdéssel hirdették meg, míg a fesztiváljelleget az előadásokat követő, a rendezőkkel és a színészekkel történő beszélgetések adták meg az estének.

Ennek ellenére – az általunk látott darabok esetében legalábbis – az esti előadásokra nem érkezett kevesebb néző mint máskor, és a délutáni, stúdiószínpados bemutatón is szépen megtelt a nézőtér, ahova nemcsak szakmabeliek, hanem lelkes színházrajongók, pedagógusok és diákok is érkeztek. Ráadásul sokan vettek részt a bemutatót követő beszélgetéseken is. Le a kalappal tehát a szervezők előtt, hogy több napon át így le tudták kötni a – nem csak – komáromi közönség figyelmét.

A két hazai kőszínház az évad legmerészebb, leginkább experimentális darabját hozta a fesztiválra – a Thália esetében a Matusek Attila rendezésében készült Shakespeare-darab, a Szentivánéji álom volt ez, míg a házigazda Jókai Színház a pozsonyi Színház- és Filmművészeti Egyetemmel koprodukcióban jegyzett Georg Büchner drámát, a Woyzecket játszotta, mely a fesztivál nyitóprodukciója is volt. (Aki nem látta, feltétlen érdemes bepótolnia őket.)

Emeljünk ki néhányat azonban a külföldi társulatok produkciói közül. Alapvetően olyan előadások érkeztek a fesztiválra, melyek különböző kultúrák kereszteződésében játszódnak. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház és a Szabadkai Népszínház Magyar Társulata is egy-egy olyan produkciót hozott, mely egy múltban játszódó erőszakos konfliktust vizsgál, miközben jócskán tartalmaz áthallásokat jelenünkre. A marosvásárhelyi társulat csupán pár évtizeddel korábbi időszakot állított a fókuszba, a Ceaușescu-diktatúra utolsó heteit, a szabadkaiak előadása egészen a 14. századba, a középkori balkán nemesség világába vezette vissza a nézőket. További érdekes egybeesés, hogy mindkét előadás alapját irodalmi forrás adta – az elsőnek az erdélyi származású Bódi Attila Lázadni veletek akartam című regénye szolgált kiindulópontnak, a másiknak a Strahinić bánról szóló hőseposz, a montenegrói középkori irodalom egyik fő műve. A korszakos történelmi esemény illetve az irodalmi különlegesség tehát mindkét esetben a valamennyire kívül álló kisebbség szemszögéből elevenedik meg. A szabadkai Magyar Társulat repertoárjában egyébként ez már a második olyan produkció, melynek az a célja, hogy a magyar közönséggel is megismertessen bizonyos délszláv alapműveket.

Szintén határokon átívelő produkció volt a beregszászié, de nem csupán azért, mert a budapesti Nemzeti Színházzal karöltve készült (a darabot a Nemzeti igazgatója, a beregszászi születésű Vidnyánszky Attila rendezte), hanem mert az ukrajnai háborús helyzetre, illetve a kárpátaljai magyarok múltjára és jelenére is reflektál. A Beregszászi Illyés Gyula Nemzeti Színház Petőfi vígeposzát, A helység kalapácsát tavaly, röviddel a háború kitörését követően vitte színre. Bár az előadást eredetileg 2023-ra, Petőfi születésének kétszázadik évfordulójára tervezték, a háború átírta a társulat terveit. Az orosz támadást követően a színház nem működhetett tovább, a kultúrintézmény egy időre menekültek befogadóhelyévé vált. A társulat tagjai így Budapesten láttak hozzá, hogy összeállítsák az előadást, mellyel az elkövetkező időszakban számos magyarországi színházban vendégszerepeltek. A darab Petőfit és Beregszászt kapcsolja össze: Petőfi, aki szereplőként is megjelenik a színpadon (ifj. Vidnyánszky Attila), egyrészt az eposzt éppen lejegyző költőként tűnik fel, máskor pedig beregszászi útjáról mesél, azaz idézetek hangzanak el a költő Úti leveleinek ide illő részeiből. A társulat tagjai bőrönddel kezükben érkeznek a színpadra – vándortársulatnak is tűnhetnének, ha nem tudnánk, hogy ők most elsősorban menekültek. Míg az eposz hű marad Petőfi eredetijéhez, mi számos további utalást kapunk a háborús konfliktusra, és a végső kocsmai csetepaté is az ukrajnai helyzettel mosódik össze.

Jó hír egyébként, hogy Beregszászon újjáéledni látszik a kulturális élet: a társulat tavasszal ismét otthon próbáhatott, sőt már be is mutatták Gogol Háztűznézőjét, amely a háború kitörése óta az első premierük volt. Tegyük hozzá, rendhagyó előadásról van szó, hiszen a háborús helyzet miatt egy férfi kivételével kizárólag nők játszanak a darabban. Reméljük, hogy legközelebb Komáromban, a fesztivál folytatásán – mely, ahogy elhangzott, valószínűleg biennáléként folytatja az életét – már a teljes társulattal találkozhatunk.