Kukorelly Endre: Más test, más lélek. Prózai válasz, költői kérdés

„Mindig egy testbe zárva lenni?Mindig csak én? Sohase más?”Szabó Lőrinc Lennék-e másvalaki, kibírnám-e más bőrében, ez volna Szabó Lőrinc kérdése. Kicsit mórikálós, elsőre nehéz komolyan venni – jó, de vegyük mégis komolyan. Lennék-e akár pár napig is annak az ürgének a helyében, aki itt lépeget előttem a járdán. Egészen más nők karmaiban. Futballista, pénztárosnő, pornószínész. Ki nem játszott el azzal (a gondolattal), hogy miféle más ember volna szívesen. Gazdag ember helyében lenni! Annak a derékig a szeméttárolóban lógó kéregetőnek a helyében! Bárkiében, akinek épp semmi baja nincs. Lennék-e húszéves megint? Húsz perccel öregebb? „Ellenfele saját magamnak.” Akárki helyében pillanatokra. Nem, akárkiében nem – mert az mégiscsak ez az én legyen. Én és valaki más, úgy másvalaki, hogy lehetőleg mégis én: éÉn, Één, magam, bennem, enyém, engem, belőlem, nekem. Legjobb, ha ez marad, még akkor is, ha meg nem mondható, hogy tényleg mit jelent az én. Mindenesetre, a nyelvvel vacakolva, ezzel a kérdéssel vacakolva a komputer előtt, nemigen tudom, és az nem baj, sőt üdítő. A legjobb, ha nem. Csak ha felállva alaposan beütöm a térdem a kihúzva felejtett íróasztalfiókba, akkor érzem egy kicsi, gyorsan terjedő darabkáját az énnek – mert ha nem is jól (hanem rosszul), mégis érzem magamat a bőrömben, ezt az érzést nem akarom elveszíteni. Az én biztos olyasmi, amit úgy kell folyton összeszedegetni, megnyugtató középpontot találni hozzá. Szétmászkálsz, fiam. Rendes széjjelmászós állapot, üldögél, nézgelődik, eszébe jut és elfelejt, alszik, dühös, keresi a bérletét. Keresem valamimet, bérlet magamhoz, szükségem van rá, és ebben a viszonyban legalább mégis én vagyok. Személyi igazolvány. Ha eszel egy darab kolbászt és nyújtózkodsz a napsütésben, akkor megvan, megfelelő az állag. A dolgok megfelelő állaga – míg ilyesmi kérdések föl nem merülnek. És kérdések mindig fölmerülnek, a nyelv belevisz. Az énig a nyelv visz el. Úgy, hogy előbb kivezet onnan, aztán visszahoz, és onnan már minden megszólalásom erre az énre mutat vissza. Az Én őrülete (Freud), nyilván a nyelv miatt, és én abból élek, ezzel igyekszem valamit kezdeni. Olyan gyorsan menni, hogy lehagyjam az ént. Vagy hogy ne tudjak mit mondani, inkább legyek kénytelen odébbállni. Most odébb álltam? Tegnap például elfelejtettem elmenni egy randevúra, egyszerűen kiment a fejemből, ez már valami. Egyszer meg, korcsolyázásból hazajövet egy lánnyal, átvágtunk a Városligeti tó behavazott betonján, elejtette a korcsolyáját, kiesett a kezéből, és én nem mertem őt átölelni. Lennék-e most annak a gyereknek a helyében, vagy csak álmodtam az egészet. Ilyenekről álmodozom. „Mindig egy testbe zárva lenni? Mindig csak én?” Mindig. „Sohase más?” Ja, sohase. „Börtön”, mégis, némi szabadban való, máshol való barangolás után nem oldalognánk szépen a cellánkba vissza magunktól? Amúgy meg: úgyis velem van, akivel beszélgetek magamban. Lóg az orrom előtt a falon egy Szabó Lőrinc-portré, Gink Károlytól kaptam. Költő, jelentősége tudatában néz bele a lencsébe. Jelentőségteljes, ez tetszik nekem, fontosnak tartotta az ipse magát, ráadásul a helyzet az, hogy tényleg fontos is. Één, éÉn, ez látszik a képen, és még az a bosszantó dolog is, hogy ez így teljesen rendben levő. Rendben van és erősen van, minden bizonytalansága és gyatrasága is. Most őt nézegetem. És mosolygok rajtam. Még lehetne ajánlani a tükröt. Nem gondolom, hogy ő inkább valaki más lett volna – ha már egyszer így alakult. Vagy pedig? Csak amolyan k-i kérdés. Szónoki.