Közös irodalmi értékeinkről

Karol Tomišnak, a Szlovák Tudományos Akadémia Világirodalmi Intézete vezető munkatársának a közelmúltban a Madách-Posonium Kiadó gondozásában látott napvilágot Közös értékeink című tanulmánykötete, a Veda kiadó pedig vékony füzet formájában szlovákul és magyarul is megjelentette A magyar irodalom a szlovák kultúrában I. (1860–1918) című munkáját, amely, mint a címe is mutatja, első darabja egy terjedelmesebb sorozatnak, s a kijelölt időszakban a magyar művek szlovák műfordításait tárgyalja kronologikus sorrendben. A kiadványokat és a szerző munkásságát – ezek helyét a szlovák hungarisztika tágabb kontextusában is kijelölve – Garaj Lajos irodalomtörténész méltatta, aki kiemelte, hogy Tomiš ritka képességű bilingvista, egyformán jól beszél és ír mindkét nyelven, továbbá, hogy mekkora hozadék a magyar irodalomtudomány számára a más nemzetiségű kutató, hiszen míg az öszszehasonlító irodalomtudomány magyar művelői a magyar hagyományokból indulnak ki, addig Karol Tomiš és a hozzá hasonló szlovák szakemberek a szlovák komparatisztika eredményeit hasznosítják munkájukban.

Némiképpen elhagyta saját felségterületét az est első előadója, Tőzsér Árpád, hiszen nem irodalmi, hanem nyelvészeti témával foglalkozott, előadásának a Szlovák-magyar és magyar-szlovák nyelvi kölcsönhatások – Köbölkút és a többiek címet adta. Elmondta: míg a magyar és a szlovák történészek között létezik olyan csoport, amely látja az egykori közös haza lényegét, addig a nyelvészek sok esetben még ma is tagadják a kölcsönhatásokat. Példaként a néhány éve a sajtóban is nagy hullámokat kavart helynév-visszaállítási vitákat hozta fel, egyebek között Köbölkút esetét: a falu lakói 1993-ban kérték Gbelce helyett a 13. századtól adatolható magyar elnevezés hivatalossá tételét, amelyet a szlovák nyelvészek azzal utasítottak el, hogy a magyar köböl szó a szlovák gbel régi alakjából származik, s így a szlovák megnevezés az eredetibb forma. Tőzsér Árpád véleménye szerint a magyar helynév azért „előnyösebb”, mert tartalmazza az elmúlt 700 év közös nyelvi fejlődését, a koegzisztencia jeleit.

A történelmi regényt mint az amúgy szabályokat felrúgó, szertelen romantika legszigorúbb sémák szerint felépülő, múlt-, nyelv- és nemzetorientált alakzatát választotta értekezése tárgyául Dusík Anikó, a tanszéken a 19. századi irodalom specialistája, aki Jósika Miklós, Ľudovít Kubáni és Alois Jirásek egy-egy huszita tárgyú történelmi regényét – a Csehek Magyarországbant, a Valgathát és a Bratrstvot – vetette össze. Dusík Anikó elemzése szerint a három szerző közül egyedül Kubáni az, aki regényében a szlovák-magyar konfliktus feloldását keresi; Jósika a huszita témát az erős királyi hatalom bemutatásának háttereként, Jirásek pedig az elnyomó magyarokkal szemben a cseh-szlovák testvériség demonstrálásaként használja.

Tőzsér Árpádhoz hasonlóan a helynevekről, pontosabban a helynevekkel kapcsolatos fordítói dilemmákról beszélt Hizsnyai Ildikó, aki a pozsonyi magyar tanszéken fordításelméletet tanít. Tekintetbe véve, hogy a tulajdonnevek két legfontosabb funkciója az azonosítás és a megkülönböztetés, továbbá hogy a kulturális-társadalmi tényezők sajátos asszociációs mezőt alakítanak ki körülöttük, milyen stratégiát kell követnie a fordítónak? Az egzotizáló fordítás megtartja az eredeti alakot, ezzel azonban elveszhet a jelentés, míg a meghonosító fordításban a helyi szín, az idegenszerűség tűnik el. Mivel jár a fordítói helységnévalkotás? Figyelembe kell-e vennie a fordítónak a nyelvi bizonytalanságot? – ilyen és ehhez hasonló kérdéseket érintett problémafelvető előadásában Hizsnyai Ildikó.

A rendezvényt Zalabai Zsigmond magánszáma koronázta meg, aki a szlovák népdalok magyar fordításáról szóló beszámolóját – in medias res – kis dalolással kezdte. A továbbiakban elmesélte, hogy a népdalfordításra szomorú események ösztönözték: a bazini pszichiátriai intézet folyosóit róva ötlött fel benne, hogy azok a szlovák énekek, amelyek a csoportterápia programján szinte kötelezően szerepeltek, vajon magyarul is megszólaltathatóak-e. Mint mondta, négy dalt sikerült lefordítania; vállalkozása nem példa nélküli, hiszen a folklorisztikai kutatások tanúsága szerint nemcsak a dallamok vándorolnak az etnikumok között, hanem a szövegvilág is. Zalabai Zsigmond a konferencián a négy dalból kettőt mutatott be expresszív stílusban: énekelve, majd az egyes sorok magyarított változatát rövid magyarázattal, indoklással is alátámasztva, a produkció végén pedig megígérte: aki fizet neki két deci vörösbort, annak a másik kettőt is a fülébe dúdolja. (as)