Közelítések és távolodások könyve

„Ki vezeti kantárszáron őket, / hogy az istállók összedőltek? / Ha elnyelné testüket az emlék, / ki fogadna, ha innen elmennék?” – Így kezdődik a Laudatio funebris, a könyv talán legjobb verse. A három strófának ebből az első, idézett szakaszából áttűnhet az ismert Nagy László-vers (Ki viszi át a Szerelmet) dikciója, ám annak tüntető metaforikusságától és ornamentikájától mentesen. Mohai V. Lajos ugyanis költőelődjével ellentétben a pátoszmentes, dísztelen leírásokra hagyatkozik, azok közül is csak a legfontosabbakra: mondhatni, néhány válogatott szóból s a köréjük szerveződő reflexiókból áll össze a könyv. A Nemes Nagy Ágnes-i tárgyiasság tartható egyik mintájának. Rímei keresetlenek: „Ahogy vonszolták a menetet, / a testek vonalkódja remegett. / Az árnyak lehasaltak a porba, / meszet lehelt ki a pincék torka.” S minden sorának van belső lüktetése, amit a betűrímek is felerősítenek: „Hidegen sorakoztak a házak. / Égi mezőn dobogtak a lábak. / Szerencsére, roppant út ez valóban. / Mérgét fújta az Isten a porba!”

Ennyi a Laudatio funebris. A kötet legtöbb darabja is ilyen három versszakos, s a hármas a kötetcímben is érvényre jut: három szó. S bár a nyár és a szüret egyaránt a derű és a pozitívum tartományába esik, de csak annyira, mint a fent idézett vers: a temetés dicsérete. Szokatlan derűlátás ez, tárgyilagos és szomorú. Ettől aztán nosztalgikus is: mi lesz, ha már halottaskocsit húzó lovak sem lesznek? Hova repül az ifjuság? – kérdezhetnénk Kosztolányival, mert ha kellékei is emlékké váltak, akkor ő maga is csak emlék már. A nyár szürete innen olvasva: az ősz. S innen olvasva a nosztalgikus jelző sem látszik érvényesnek, helyénvalóbb értékkeresőnek és -féltőnek nevezni ezt a költészetet.

Kétéltű líra ez: bizakodó és rezignált egyszerre. Halál, halottak, koporsódeszkák, angyalok, árnyak. Árnyalt sorok, árnyalt versszakok, precíz kompozíciók. És a mindent átható tömörség, a rövidvers több tucatnyi válfaja, melyek mintha hosszabb költemények zárószakaszai lennének. Említsük itt például a már címével is tüntető, Tandorinak ajánlott Rezümét: „Ha már végleg vége, megszűnök, / de ne irigyeljen senki, / aki befejeződik, az se / bír csak halott ember lenni: / a Föld fészkében sem törik szét / múlt-élete szárnycsapása, / ványadt kezéből nem pereg ki / el-nem-múló odaadása. / Néhány maroknyi rög alatt még / a test-kiállta kínok fájnak, / s kő-jelenlét fuldokol / koporsódeszkák iszonyatában.” Ez a sztoikus hangnem és attitűd a Beteljesedés című Tőzsér-vers zárlatát idézi meg: „Ne félj! A halál után, az elgörbült térben-időben / az első évek a legnehezebbek.”

A nyár szürete, noha rövid opus, öt ciklusa van: ha az Aranypénzek című nyitó darabot is annak vesszük, akkor hat, s vegyük ciklusnak, mert egy későbbire (Színezüst; Isten lesütött szeme) rímel, ez meg egyúttal egy bravúros szerkezetű, hat sorpárból álló ritmus-párbeszéd verscíme: az emelkedőkre ereszkedők válaszolnak: „A füst, a füst. Elhamvad az avarban. / Isten lesütött szeme. Földön. Fagyban.” Az Állócsillag parázslik talpunk alatt ciklus Ingeborg Bachmann-verstöredékekből épül fel, s egyfelől Rómát, az örök várost idézi meg, másrészt a szerelmet; csaknem mindegyik darabja három versszakos; vissza-visszatérő színei (jelzői): rózsaszirom, hamuszürke, diólevél, főbb hívószavai a szerelem, a Hold, a rozsda. Folytatása az Áll az angyal ciklus, melyet a szerző Curriculum vitae-ciklusnak nevez: az Előhanghoz tíz háromszakaszos vers társul; főszereplői az előző ciklusban már fel-felbukkanó angyalok; hívószava a Rózsa utca, a gyerekkor metaforája. A Színezüst... ciklusból származik az a két vers, melyet teljes terjedelmében idéztünk, itt is a Rózsa utca és az angyalok dominálnak. A darázs ideje a minimalista szerkezeten belül is miniatűrökből áll, ezeket a költő panasztöredékeknek nevezi. Az utolsó ciklus, a Rózsaágyban, kavicsok ölén pedig teljességgel a gyermekkorra való reflektálásoké. „...maradék élet, / szüntelen hazatérés. Búcsúra készen.” – ezek a kötetzáró sorok.

A többszörösen összetett kötetkompozíció mozaikjai mind alkalmasak lehetnének az idézésre. Nagy arányérzékkel megformált részletek, s akár egyetlen kép kockáinak különböző oldalaiként is megragadhatók. De nem megragadhatók, mert a jelentések versről versre tovavándorolnak. Csak a képkockák maradnak, és a hangulatuk. A nyár szürete ekként a közelítések és a távolodások kötete is.

Mohai V. Lajos: A nyár szürete
Prae.hu–Palimpszeszt, 2019
98 oldal