Köszönjük, Iván!

SZABÓ G. LÁSZLÓ

Furcsa; és ennél már csak nagyobb furcsaságok várnak az olvasóra, ha áldoz a könyvre, és mitfárerként ül be Isten földi helytartója mellé, hogy szikrákat hányó kocsijában végiggázoljon vele városokon, országokon, táncosokon, alkotótársakon. „Az igazság és az ítélet a Jóistené – állapítja meg magánbibliája legelején Markó Iván –, nekünk, esendő embereknek egy lehetőségünk van: az őszinteség.” Kacagva lapozunk vissza e bátor kijelentéshez a könyv utolsó sorai után, hiszen épp ez a legnagyobb hiányossága ennek a Niagara-szerű vallomászuhatagnak: elhallgat, átugrik, figyelmen kívül hagy, félresöpör olyan tényeket, amelyek nem imponálnak a szerzőnek. Pedig itt volt a nagy lehetőség: elfogultság és önsajnálat, de főleg önimádat nélkül feltárni a múltat, elmondani azt, ami eddig elmondhatatlannak tűnt, leszállni a piedesztálról, tükör elé állni és szembenézni azzal a gyarló emberrel, aki bár elkövetett komoly hibákat, még képes (lehetne?) a megtisztulásra. Ehelyett mit kapunk? Szánalmas bizonygatását egy nagy ívű táncospályának, zavaró féligazságait egy kétségkívül gazdag koreográfusi munkásságnak, továbbra is kínosan leplezett momentumait egy legendás társulat vezetésének.

Igazából most is csak a tényeknek hihetünk: a XX. Század Balettjénél eltáncolt béjart-i Tűzmadárnak – lásd borító! –, a Győri Balett világot megjárt sikeres előadásainak (a képeken szereplő, egykor általa is csodált táncosok neve egyetlenegyszer sincs feltüntetve!), a mindössze „társamként” feltüntetett Gombár Judit magas fokú tudásának, ami nélkül a Győri Balett Markó-produkciói komoly szakmai hiányosságokat jegyezhettek volna. És persze: hogy akkor, azon a napon, amikor társulatát cserbenhagyásos gázolóként elhagyta, örvénybe került.

Az örvény pedig azóta sem ereszti el. Sőt! Szorítja.

Két nagy időszaka volt a pályán Markó Ivánnak. Az első Béjart társulatához köti. Brüsszeli érdemei megkérdőjelezhetetlenek. A második éra: Győr. Az ottani fényes évek után hirtelen jött a mocsár. Izrael mint menekülési útvonal. Egy tört szárnyú madár kényszerleszállása. A Magyar Fesztivál Balett előadásai – 2013 decemberétől „anyagi erőforrás hiányában” nincs folytatás – gyenge utánzatai sem tudtak lenni a nagy hírű győri produkcióknak. Még azok a művek sem, amelyekhez „aranykupából” dőlt a pénz. S ne felejtsük el azt sem: 2012- ben alkotó és cége 150 millió forint rendkívüli kormányzati támogatásban részesült. (70 millióról azóta sincs papír, hova tűnt). Ennyit egyetlen táncegyüttes sem kapott Magyarországon. A fesztiválhajó elsüllyedt, kapitánya megmenekült. Naplója csúnya vagdalkozás, önajnározás és önsajnálat. Csupán az első oldalak keltenek őszinte reményt az olvasóban, hogy minden leírt szóval az igazat kapja. Később már kezd elbizonytalanodni, elvégre az éremnek is két oldala van, aztán egyre többször merül fel benne a gyanú: „ez valóban így történhetett?” De legyen úgy minden, ahogy Markó Iván állítja. Lelke rajta.

Három idézet a könyvből:

„Kiválasztottam egy megfelelő imahelyet, és lassan mind a két kezemmel megérintettem az ősi falat. Homlokomat hozzátapasztottam, majd egész testemmel beleolvadtam a megkövült mindenségbe.” Markó Iván és a Siratófal Jeruzsálemben.

A másik idézet: „Elöntötte arcomat szemem gyengesége.” Tudniillik elárulták, megcsalták, becsapták, művészi munkájában gátolták, félrevezették, valótlanságok sorozatával vádolták. Nem kellett volna! A világ tíz legnagyobb táncosa között tartották számon – ezt többször is hangsúlyozza. Ugyanakkor szent meggyőződéssel állítja: szerepet játszott a szocialista tábor szétbomlasztásában is. Köszönjük, Iván!

„Hosszú évek külhoni munkája folyamán sehol nem tapasztaltam azt a csonkítási vágyat, aminek itthon annyiszor tanúja voltam. Ha végiggondolom a történelem, a tudomány, az irodalom, a sport és a művészet nagyjait, kevés kivétellel mind áldozatul estek a megaláztatásoknak, méltatlanságoknak. Haláluk után 180 fokos fordulattal elkezdték dicsőíteni őket, és szobrot emeltek nekik, vagy utcát neveztek el róluk.”

Tehát nincs nagy baj! Lehet reménykedni. De addig is: várjuk a pompás folytatást. Hiszen a szerző is „tiszta szívből” az életre szavaz, és nem az elmúlás utáni dicsőségre. Ha jól értelmezzük a szavait…