Kortárs szöveg, fiatal alkotók

Gál Tamás: „Mintha Csehovot játszanánk, csak groteszkebb kivitelben.“ Dömötör Ede felvétele A Színházi Intézet a közelmúltban egy terjedelmesebb projektum részeként – melynek célja egyrészt kortárs, színpadra szánt szövegek bemutatása, másrészt olyan fiatal alkotók támogatása, akik nem szerződtek le valamelyik kőszínházhoz, vagy szívesen kipróbálnák tehetségüket kísérletibb jellegű produkciókban is – együttműködött már két független színházi társulással: egy kortárs brit és egy kortárs cseh szerző darabjának a színpadra állításához biztosított teret. Hogy a Jakab téri székház egykori rádiós stúdiójából kialakított színházi stúdió elfoglalja-e a maga helyét a szlovákiai játékszínek között, hogy a három bemutatónak lesz-e folytatása, az még a jövő zenéje, s attól is függ, hogy a Színházi Intézet tervezetének a részeként megvalósuló, nyilvánvalóan nem tömegeket vonzó előadások megtalálják-e a maguk szolid, ám stabil közönségét.

A friss bemutató főiskolás alkotóközössége orosz darabot választott. A fiatal, harmincas moszkvai szerzőnek, Olga Muhinovának az elmúlt években öt drámája jelent meg nyomtatásban és került a színházak műsorára. Színműveinek visszatérő témája a szerelem, annak is a be nem teljesülő, megnyugvást, boldogságot nem hozó változata, valamint Moszkva. A Tánya-Tánya színhelye egy moszkvai lakótelepi lakás, annak három szobája, ahol három pár jön össze egy végtelenbe nyúló éjszakán. Bort és pezsgőt isznak, narancsot esznek, zenét hallgatnak, beszélgetnek, szerelembe esnek és szakítanak… A különböző generációkhoz tartozó párok – az élet nagy problémáitól, az érzelmek viharától még szinte érintetlen tizenéves Fiú (Lubos Kostelny) és fiatal Tánya (Ludmila Trenklerová), a házassági problémákkal küszködő Tánya (Lucia Hurajová) és Ivanov (Robert Roth), valamint az érzelmi csatákban már harcedzett Zina (Romana Maliti) és Ohlobisztyin (Gál Tamás) – különös téridőben találkoznak: a nők és a férfiak potenciális partnerek egymás számára, ezzel a lehetőséggel bőségesen élnek is, ugyanakkor a saját nemük további képviselőinek a történeteiben mintha saját – lehetséges – múltbeli vagy jövőbeli sorsukat olvasnák.

A Tánya-Tányát egyebek között csehre is lefordították, majd Prágában bemutatták, szép sikerrel, öt évig játszották a Divadlo Na zábradlí színpadán. Mint azt a pozsonyi előadás rendezője, Marián Amsler elmondta, elsősorban nem a prágai változat, hanem a különleges, poétikus, csak intuitíven érthető szöveg keltette fel az érdeklődésüket, amely akár drámai költeménynek is tekinthető. A Divadlo Na zábradlí produkciójával szemben, amely kifejezetten stilizált, erősen a képzőművészet nyelvén megszólaló előadás volt, a pozsonyi főiskolás csapat munkájában inkább a pszichológiára, a színészekre, az akciókra épített, s igyekezett a gyakran nehezen megragadható szöveget konkrétabban helyzethez kötni. Marián Amsler azt is megemlítette: a darabválasztásban közrejátszott, hogy a szlovákiai nézőkhöz a világirodalmi termésből az orosz dráma viszonylag közel áll, Csehovot például gyakran műsorukra tűzik a színházak.

Az előadás kapcsán nem véletlenül merült fel Csehov neve. Muhinova színművében több orosz klasszikus – például Turgenyev, Majakovszkij, Blok, s természetesen Csehov – művére találunk utalást, esetleg ezekből származó idézetet. Gál Tamás, aki a pozsonyi Színművészeti Főiskola harmadéves hallgatójaként a darabban Ohlobisztyint alakítja, szintén az orosz klasszikust emlegeti: „Mintha Csehovot játszanánk, csak groteszkebb kivitelben. Láttam néhány éve a csehek bemutatóját, ők szinte performance-ra emlékeztető, groteszk, elvont előadást vittek színre. Azt gondolom, elég veszélyes terep ez, mert lehetséges, hogy az amúgy is nagyon nehéz szöveg szinte érthetetlenül groteszk lesz. Az írónő ugyanis csupasz mondatokat, gyakran csak szavakat ír, ezekkel fejez ki átvitt értelmű érzéseket. A kerettörténet szinte teljesen hiányzik. Mi azt az utat választottuk, hogy a kihagyásos szöveget megtöltjük játékkal, realista elemekkel – akár naturalizmussal is. Nagyon élveztem a próbafolyamatot és a bemutatót: a rendezői instrukciók inkább filozófiai, pszichológiai tanácsok voltak, mintsem fixált mozdulatok, gesztusok előírásai, így az előadást szinte improvizációs gyakorlatoknak is nevezhetnénk. Ennek köszönhetően minden előadás más lesz, bármeddig tudjuk játszani, hiszen két-háromszázféle módon is el lehet mondani a szöveget, meg lehet oldani ugyanazt a jelenetet – a hangulata, az értelme ugyanaz marad, egy picit mégis minden alkalommal változik.”