„Körmei alatt csillagok”

JUHÁSZ KATALIN

Egymás fülébe duruzsoló irodalmi életünkben a recenzensek általában személyesen ismerik a szerzőket. Ez az alaphelyzet épp annyi előnnyel jár, mint amennyi hátránnyal, de helyszűke miatt ebbe most ne menjünk bele.

Szászi Zoltán az utóbbi pár évben szinte ontja a köteteket – verssel és prózával egyaránt van ideje foglalkozni. Minden író és költő álma, hogy a napi megélhetésért vívott harc helyett kizárólag irodalommal foglalkozhasson. Szászinak ez most megadatott, bár abban is bizonyos vagyok, hogy ilyen áron közülü(n)k senkinek sem kellene ez a szabadság. A veszteségből nyereséget kovácsolni viszont szintén keveseknek sikerül. A legnagyobb nyertes ez esetben persze az olvasó, már ha manapság egyáltalán olvasnak az emberek verseket. Akik olvasnak, és akik végigkövették Szászi eddigi pályáját, talán igazat adnak nekem, ha azt mondom, hogy költőnk új hangon szólalt meg az Ami volt című kötetben. Merészebben fogalmazva: akár egy új korszak kezdete is lehet a most megjelent anyag.

Ezek a versek annyira éteriek, hogy eleinte alig érzékeljük a témákat, csak többszöri elolvasás után bontakoznak ki. Légiesen anyagtalannak hatnak, pedig rendkívül alaposan megmunkált matéria rejlik bennük, azaz sok-sok gondolatból csiszolódtak ilyen letisztulttá. Szászi költészete a nyitottabb, burjánzó formák felől egyre inkább a zártság felé halad, legalábbis szerintem. A kezdeti játékosság, az eszközökkel való lelkes kísérletezés már a múlté. Ami megmaradt, az egyfajta (irigylésre méltó) könnyedség, amellyel témáit kezeli.

A kötet ciklusokra oszlik, de a ciklusokba sorolt versek általában megőrzik önállóságukat is. A sokszor több évtizedre való visszakanyarodások, amelyek láthatóan a beszélő jelene számára is inspiráló jellegűek, mindenképp azt nyomatékosítják a recepció felől nézve is, hogy ez a költészet, ahogy mondani szokás, egy tömbből faragott. Az a bizonyos „belső világ” mindig állandó. És nem lehet kétségünk afelől, hogy az egyes szám első személyű beszélő maga a költő. Egy-egy vers „kiterjedése” általában rendkívül kicsiny, szinte pontszerű, ám egyetlen pontban is kivételes mélységekig jut. Ráadásul a kompozíciók gyakran ellentétekből épülnek fel, például a költő egyszerre elmélkedik és játszik a szavakkal. A fésületlen forma (hosszabb-rövidebb, egymásra hajigált sorok, látszólagos rendezetlenség, csavarások) pontos gondolatokat takar. Szinte nincs (azért akad, de alig) egy-egy odacsapott félmondat, ami ne lenne a helyén. Szászi nem lejegyez, hanem megjelenít, és szinte kikényszeríti az olvasóból az együttműködést. Tehetség, nyelvi erő, invenció, formaérzék. Egy lézeres kulcstartó pontosságával világít rá rejtett félelmeinkre, kétségeinkre, rég elhessegetettnek hitt lidérceinkre. A halál közelségére. A megnyugtató állandóság szétfoszlására. Az öröklét illúziójára. Jelenünk, sőt múltunk viszonylagosságára. És azt is megmutatja, hogyan tegyük elviselhetőbbé a valóságot. Bohumil Hrabalt nem gyászolja, hanem életre kelti (Pepin bácsival Bohušunk emlékezetére). Máshol megjegyzi, hogy „a harmadikról / kiugrani / elég magas már / de mégse.

A kötet utolsó ciklusában megjelennek a költőtársak; Tőzsér, Barak, Hizsnyai, Petri, Weöres és Milosz sorait építi saját verseibe. Több ez puszta tisztelgésnél, hiszen továbbgondolja, más szövegkörnyezetben vizsgálja meg, szinte ugródeszkaként használja ezeket a rövid részleteket, mintegy demonstrálva a más nézőpont fontosságát.

A költő sosem eshet teljesen kétségbe – vonom le a következtetést a kötet végére jutva. „az én figyel / lebont síkot teret időt / feléri az eget / körmei alatt csillagok / bezárja a múlást / rengeti a nincset.”

Szászi Zoltán: Ami volt (Nap Kiadó, Dunaszerdahely 2013)