Korda György azon dolgozik, hogy még jobb legyen

Január elején ünnepelte 80. születésnapját. Ha jól számolom, a nyolcvan esztendőből hatvanat a zene szolgálatában töltött. Miként birkózik meg ennek a súlyával?

Korda György: Akárhogy nézzük is, nehezen. És nagyon jó, hogy a súly kifejezést mondta, ezt újságíró ritkán említi. Ez a súly nemcsak azért nehezedik az emberre, mert a nyolcvan és a hatvan év is komoly dolog, hanem azért is, mert nem olyan emberről beszélünk, akinek már csak annyiból áll a karrierje, hogy ötévente tart egy búcsúkoncertet. Hanem valaki olyanról, aki sokszor hetente háromszor, néha ötször is fellép. Aki minden fontos megmozduláson ott van, aki pókert kommentál, akiről sokat írnak, aki sokat nyilatkozik. A roppant nehézséget pedig az adja, hogy nem tudom, miként lehet úgy folytatni, hogy az emberek számára vonzó maradjon a pályafutásom. Hogy mondjon még valamit. De igyekszem túllendülni az akadályokon, erőnlétileg és hangilag sincs okom panaszra. Törekszem arra, hogy azok a koncertek, pókerkommentálások ugyanazon a színvonalon maradjanak, amelyre egykoron feltettem őket, sőt, azon dolgozom, hogy jobbak legyenek.

Akkoriban, amikor már látta, hogy elkerülhetetlenül közelít felé, megijedt a nyolcvantól?

K. Gy.: Valamennyire igen. Először is, az én áldott szüleim közül a drága anyám hetvenkilenc, az édesapám nyolcvanegy évesen hagyott itt. Azt mondják, az ember örökli a szülők sokfajta tulajdonságát, egyebek mellett az elmenetele is nagyjából annyi idősen lesz, ahány évesen a szülei távoztak. Ettől egy kicsit szorongtam is, meg nem is, mert a családomnak van egy hosszú életű ága is – a nagynénim, Rózsika kilencvenhat évig élt. Állandóan eszembe jutott az is, hogy te jó isten, nem mondhatom, hogy hetvenvalahány, mostantól már nyolcvannal kezdődik az életkorom. Na, ez azért nyomasztó tud lenni, de 2019-ben nem ugyanazt jelenti nyolcvannak lenni, mint amit 1939-ben jelentett. Akkor a nyolcvanéves már matuzsálemnek számított. Arról nem beszélve, hogy a múlt század előtt aligha lehetett megélni ezt a kort. Ez azt jelenti, vannak olyan gyógyszerek és gyógymódok, amelyek azelőtt nem voltak, és amelyek meghosszabbítják, legalábbis élhetőbbé teszik a földi létünket. Ettől függetlenül ember legyen a talpán, aki egy ilyen vízválasztónál nem gondolkozik el.

Például az elmúláson.

K. Gy.: Igen, az is idetartozik. Igazából nekem már eljutott az agyamig az a tény, hogy ezt még ember élve nem úszta meg. Mármint nem a nyolcvanat, hanem az életet! Volt Da Vinci, Verdi, Puccini, ők is éltek, ők is meghaltak. És úgy néz ki, kibírták, hogy az életnek van egy rendje, amely születéssel kezdődik és halállal zárul.

Végrendelkezik, egy mederbe tereli a karrierjét, esetleg csak célzottan vállal fellépéseket? Készül arra, hogy mi lesz akkor, ha már nem él?

K. Gy.: Hazudnék, ha azt mondanám, még nincs meg a fejemben a forgatókönyv. Mindent a feleségem örököl. A munkásságommal kapcsolatban pedig szeretnék minél több jegyet letenni az asztalra. Az oroszlán is megjelöli a karmával a saját területét, otthagyja a névjegyét. Én is ezt szeretném elérni a dalaimmal, a szállodával, a Hotel Villa Kordával, amelyben most beszélgetünk, a pókerkommentárral, amelyet hosszú évek óta szenvedélyesen csinálok, illetve a mondataimmal, amelyek közül több szállóigévé vált. És az egész lényemmel, az egész „kordagyurisággal”. Sajnos fiúörökösöm már nem lesz, két lánygyermekem van, ezen már nem tudok változtatni. A Kleinből Kordára változtatott nevemet nem viszi tovább senki.

Számos alkotó úgy tartja, a művészek nem vonulnak vissza, csak meghalnak. Gondolt valaha a visszavonulásra?

Balázs Klári: Ugyan, miért gondolkozna ezen Gyuri? Van, aki negyvenévesen már leül, azt mondja, ennyi volt, nem csinálom tovább, és kész. Az alkotás nincs korhoz kötve. Akarom vagy nem, ennyi az egész.

K. Gy.: Klárika mindenre tud válaszolni, akár a nevemben is! De elmondom a véleményemet. Az elmúlt tíz évben három olyan évem is volt, amikor nem tudtam róla, mégis életveszélyben voltam. Akkoriban nem fordult meg a fejemben a visszavonulás. Most, a nyolcvannál viszont leültünk Klárikával, beszélgettünk erről-arról. „Hogyan, meddig lehet ezt csinálni? Te hogyan bírod, te is élvezed még?” És rájöttünk: a feleségemben akkora ambíció és akarás van, hogy ha én elgyengülök is, ő átsegít mindenen. Tőle függ, mikor hagyjuk abba az éneklést. A pókerkommentálástól viszont soha nem veszek búcsút. Az éneklésnél azonban lehet, egy idő után már elkezd fájni itt vagy ott. Lehetséges, hogy nem lesz kedvem elutazni két-háromszáz kilométerre. Nincs félórája sem annak, hogy az őszi erdélyi turnékról beszéltünk a szervezőkkel.

Még vállalnak külföldi fellépéseket? Valaha rendszeresen járták Észak-Amerika és Ausztrália városait; Lévi Dezső (Des Lee) ausztráliai Brightonban lévő szállodája, a Hotel Brighton Savoy egykori törzsvendégként tiszteli önöket.

K. Gy.: Igen, Dezső kedves barátunk, remek ultipartnerem, és valóban szinte a fél világot körbeénekeltük a feleségemmel. Most ugyancsak repülővel vinnének minket Erdélybe, de ezt azért bíráljuk csak felül, mert kell a saját autó, hogy a térségben tudjunk mozogni. Mellesleg Klárika nem szeret repülni.

Miért nem?

B. K.:   Ahogy Gyuri elmondta, többször körberepültük a Földet. Voltunk olyan helyzetben, hogy azt hiszem, örülhettünk, hogy leszállt velünk a gép. Közvetlenül előttünk lezuhant egy repülőgép, és még sorolhatnám. Aki sokat repül, az tudja, hogy sok minden előfordul a levegőben, bár a repülés statisztikailag a legbiztonságosabb utazási mód.

Nyitrai Zsolt kiemelt társadalmi ügyekért felelős miniszterelnöki megbízott a születése napján, ugyancsak ebben a villában adta át önnek Orbán Viktor miniszterelnök levelét, amelyben a 80. születésnapja alkalmából köszönti fel. Meglepte az állami megemlékezés?

K. Gy.: Abszolút, azóta többször nyilatkoztam is arról, hogy ez egy annyira baráti hangvételű levél volt, amelyre nem lehetett számítani. Bár hivatalos stílusban írtról sem álmodtam.

Ugyanakkor kitüntetést nem kapott az évforduló alkalmából.

K. Gy.: Azt nem, de számomra ez a levél kitüntetés, nagy-nagy boldogság. Azt nem tettem nyilvánossá, hogy november közepén, az Erkel Színházban tartott életműkoncertünk alkalmával is kaptam egy levelet. Az ugyancsak a miniszterelnök üzenete volt, abban a 60. évfordulóhoz gratulált.

Tudnunk kellene arról, hogy Orbán Viktor kormányfő esetleg Korda-rajongó lenne?

K. Gy.: Nem hiszem, hogy én lennék a kedvence. Legalábbis nem tudom, de majdnem biztosan állíthatom, hogy nem rajonghat értem, elvégre teljesen más-más korosztályba tartozunk. És mielőtt megkérdezné, egy szót sem beszéltem még vele. Annál nagyobb megtiszteltetés tudni, hogy becsüli a munkásságomat. És azt hiszem, a művész mögötti embert is tiszteli, különben nem emlékezett volna meg kétszer is rólam. Egyébként a legféltettebb ereklyéim közé került ez a két levél, egyből mellettük ott van például a Magyar Köztársasági Érdemrend kis- és tisztikeresztje, az Artisjus Életműdíj, a Magyar Kultúra Lovagja kitüntetés. Ugyanakkor igazi művészeti díjam kevés van, bár sok nívódíjat kaptam, tizenegyszer vehettem át a Made in Hungary könnyűzenei verseny elismerését.

De 1998 óta, vagyis huszonegy éve nem vehetett át állami kitüntetést. Bántja ez?

K. Gy.: Ön hiányolja, úgy veszem ki a szavaiból, én is hiányolom.

Meglep, hogy nem Kossuth-díjas…

K. Gy.: Ha megérdemlem, úgyis megkapom. Ha meg nem akarnak díjat adni, akkor kapálózhatnék, úgysem tüntetnének ki. De ezzel nincs tényleges bajom. Az jut eszembe, hogy mindig megkérdezik tőlem, mi annak az oka, hogy ennyire szeretnek a fiatalok. Ezt tőlük kellene megkérdezni, mindig ezt felelem. 2017 előtt minden Szigeten felléptünk Klárikával, a Campus Fesztiválon, meg sok hasonlón is, most pedig éppen a Voltra hívnak. Számtalan egyetemi fellépésünk van, a koncertjeink ott is tele vannak. Ez, higgye el, szinte mindennél többet ér nekem.

Mi hajtja önöket?

B. K.: A siker. Az, hogy továbbra is szeretnek minket. Plusz a kihívás.

K. Gy.: Érzem, hogy hatása van annak, amit csinálok. Ki gondolta volna, hogy szegény Vajna és Csupó filmjében, a Pappa Pia című zenés alkotásban elkezdek egy olyan dalt énekelni, hogy Egy Duna-parti csónakházban…, ami az 1952-ben forgatott, a következő évben bemutatott Állami Áruház című magyar filmben csendült fel először. Ott dúdolgatta néhány színész, elénekeltem ebben a két éve bemutatott új sikerfilmben, és országos sláger lett. Elgondolkoztat az is, hogy a feleségem csúcsformában van. Hangilag is topon van, a beton egy kis gyenge fuvallat a hangjához képest. Ha akadnának számottevő vokális gondjaim, nem kellene félnem, mert a pacsirtahangú Klárika ott áll mellettem…

B. K.: És arról se feledkezzünk meg, hogy idős és fiatal énekli velünk a slágereinket. Szinte kivétel nélkül.

Mi az évtizedeken keresztül megőrzött énekhang titka? Egy korábbi interjúmban Tom Jones, a walesi világsztár azt nyilatkozta, a legnagyobb segítség az, ha elkerüli a dehidratációt.

B. K.: A víz csodákra képes, az biztos. De, ha az ember megtanulja azt, amit a „színpadon levés” technikailag jelent, akkor nincs bizonytalan hang, nincs rekedtség. Ha ezt nem tanították meg nekik – és a mai fiatal előadóművészek többsége nincs ennek a tudásnak a birtokában –, akkor jönnek a hangszálgyulladások, a hangszálcsomók, lemondják vagy elnapolják a koncertjüket. Pedig csak arról van szó, hogy nem tudják a szakma technikai részét. Márpedig az tanulható.

K. Gy.: Tom Jonesnak igaza lehet, de ő – csakúgy, mint a korosztályunkból szinte minden kiváló énekes – le van már transzponálva, persze nem nagyon, csak két-három hanggal. Ez semmit nem jelent, mert az idő múlásával a hangszálak keményednek. Minden változik. Egy idő után már nem olyan lágy, nem olyan laza a hang, és ettől a magas hang lemélyül tenorba. Jones mindenesetre tudhatja, miről beszél, mert a mai napig piszkosul szól a hangja. Igaz, nem vagyok benne biztos, hogy valaha is járt énektanárhoz.

Önről viszont köztudott, hogy negyven éven keresztül járt énektanárhoz. Miért?

K. Gy.: Mert az énekhangnak nem árt a fejlesztés, a gondozás. Együtt is jártunk énektanárhoz. Talán az utóbbi húsz évben hagytuk el ezt a szokásunkat, de ettől függetlenül máig be kell skáláznom. Általában zongoránál teszem, de van egy hangsípom is.

Kik azok az előadók, akik pályafutása elején hatottak önre?

K. Gy.: Alapvetően az olaszok, akik közül sajnos ma már sokat nem ismer a közönség. Domenico Modugno például már nem él, Gianni Morandi néha-néha még fellép, talán csinál évi egy-két tévéműsort, nem többet, holott öt évvel fiatalabb nálam. Manapság már Adriano Celentano sem az énekesi pályafutásával kerül reflektorfénybe, ő már réges-régen színész. Karel Gott nótái is közel álltak hozzám (nem véletlen, hogy feldolgoztam a Lady Carnevált), sőt, amikor 2005-ben koncertet adott a magyar fővárosban, megkérdezte tőle egy újságíró, hogy mit szól az Irigy Hónaljmirigy paródiájához, de ő azt felelte, csak egy magyart ismer: Korda Györgyöt. Mégsem szólt nekem senki, pedig találkozhattunk volna. Az amerikaiak közül Elvis Presley nem igazán tudott hatni rám, mert olyan különleges éneklési stílusa volt, úgy formázta a hangokat, hogy azt maximum csak utánozni tudtam volna. A britek közül Tom Jones és Engelbert Humperdinck megkerülhetetlen volt. Az előbbivel ugyanaz volt a helyzet, mint Elvisszel: nagyon tetszett a stílusa, de csak utánozni tudtam volna. Humperdinck éneke mindig egyenes volt és maradt, az enyém hasonlított az övére. Később megismertem Frank Sinatra dalait, az ő egyszerű stílusa is nagyon tetszett, az, hogy nem hajlítja agyon a dolgokat. Egyébként ez a hajlítgatás mára nagyon népszerű lett. Biztosan jó dolog, csak én nem tudom ezt csinálni. Ugyanakkor idestova ötven éve, hogy felajánlották nekem, legyek operaénekes, de nemet mondtam Mikó Andrásnak, az Operaház akkori főrendezőjének.

Van olyan kortárs zene, amelyet igazán értékesnek találnak?

K. Gy.: Igazán sok zene és sok mai előadó tetszik, Elton Johntól kezdve Freddie Mercuryig. A Queen volt frontemberét például egyenesen imádom, de a Bohém rapszódia című, a zenekarról szóló slágerfilmet még nem láttam, bár már többen javasolták. Mercury utánozhatatlan mozdulatsora, a mimikája, a hangja örökké bennem él. Nálam ő a szupersztár.

B. K.: Mercury és Elvis szerintem is géniusz volt. Mellesleg ezek a zsenik kitalálják, felépítik magukat. Gondoljunk csak Mercury kiálló fogaira és vékony bajszára, amelyek a védjegyévé váltak, vagy arra, hogy Elvis már fiatalon rájött arra, hiába sötétbarna a haja, neki a feketére festett, meg a hosszabb pajesz áll jól. Igaz, ezek csak külsőségek, de sokat hozzátesznek az imidzshez.

Mircse Béla szabó évek óta minden karácsony és születésnap alkalmából új öltönnyel ajándékozza meg önt, így volt ez a nyolcvannál is. Mikorra datálódik a szokatlan história?

K. Gy.: Debrecenben, a Kossuth téren már többször volt koncertünk, de az egyik alkalommal egy középkorú úr és egy hölgy a fellépést követően odalépett elénk. Bemutatkoztak, a férfi azt mondta: „Hajdúnánáson van szabóságom, és annyira szeretem, tisztelem a művész urat, hogy ezentúl minden karácsonyra és születésnapjára kap tőlem egy öltönyt.” Mircse szabó állta is a szavát, most már a sokadikat kapom tőle, pedig legalább tíz éve ismerkedtünk meg.
Ebben a negyvenöt vendéget befogadó rózsadombi villában nemcsak háromcsillagos szállodát üzemeltetnek, az egyik szárnyban található az önök lakrésze is. Hiába több ezer négyzetméteres az ingatlan, nem vagyok biztos abban, hogy elfér itt ez a megszámlálhatatlan ruha…

B. K.: Ki van bővítve a gardróbszoba a nappali felé, különben valóban nem férne el a sok-sok ruha. Most csak Gyuriról beszélek, nekem még több ruhám van…

Művész úr, mi a kedvenc viselete?

K. Gy.: Pulóverben és ingben vagyok most is, ezt szeretem a legjobban. Odavagyok az ingekért!

B. K.: Ja, az én legnagyobb boldogságomra, mert mosok-vasalok. Valaki egyszer nagyon érdekesen megjegyezte, hogy milyen fantasztikus, hogy én mosok a férjemre is. „Hogy te mosod, vasalod még az ingét is? Na, látod, ez igen! Szép dolog, hogy nem bízod másra.”

K. Gy.: Az alsógatyáimat is te mosod!

B. K.: Ez így természetes, de amúgy a mosógép mossa, nem én. Heti rendszerességgel mosom a ruhaneműket; a fehérneműt, zoknit általában akkor intézem, amikor ultizik.

Nem babonás?

K. Gy.: Dehogynem, van egy kártyás babona, mely szerint ameddig nyer az ember, addig nem vált zoknit. Nyerőszériában megkímélem a feleségemet…

B. K.: Valóban, egyszer majdnem két héten keresztül hajkurásztam egy zoknit, aztán mivel jó idő volt, és papucsot húzott, megláttam a lábán. Nyerőzokni volt, minden este elrejtette előlem.

Milyen gyakran pókerezik?

K. Gy.: Heti egyszer póker, egyszer ulti. A barátokkal, baráti módon.

A tavalyi év végén nemcsak életműkoncertjük volt az Erkel Színházban, Erdős Lászlóval közösen jegyzett életrajzi könyvük is megjelent, a szállodájukban pedig megnyílt a Korda Piano Bár, amelyet közös énekléssel avattak fel. Jól sejtem, a házi kártyajáték mellett házi koncertek is várnak önökre?

K. Gy.: Nem, nem fogunk rendszeresen fellépni ott, de a decemberi megnyitón meg a nyolcvanadik születésnapi partimon énekeltünk. Van, hogy elengedjük magunkat, ez is hozzátartozik az élethez. De nem iszunk alkoholt.

Miért nem?

K. Gy.: Ha valaki szereti a csokoládét, akkor csokit eszik. Ha valakinek az italhoz fűződnek ilyen gyengéd érzelmei, akkor iszik. Én megiszom az alkoholt, de rendkívül kevés mennyiséget kívánok. Egyáltalán nem dob fel, az íze sem varázsol el. Néha vacsora után jól- esik egy pohár rozé, de azt is csak fröccsben, még akkor is, ha azt Klárika a rozé meggyalázásának tartja. Egy deci rozé, két deci szódavíz, ez olyan könnyű, hogy meg sem árt.

B. K.: Sokat dolgozunk, sokat utazunk (alapvetően a munka miatt), ebbe már nem fér bele az alkohol. Pontosabban beleférne, de nincsen rá igényünk.

Miért nem készítenek új albumot? Idestova tizenöt éve, hogy a legutóbbi lemezük, a Napfény kell a világnak újdonságnak számított.

B. K.: Nagyon sokan teszik fel ugyanezt a kérdést a Facebookon, az általam kezelt rajongói oldalunkon. Ettől függetlenül nekem hetente megfordul a fejemben, hogy új albumot kellene készítenünk.

K. Gy.: Nekem meg egyszer sem.

Miért nem?

K. Gy.: Azt gondolom, nehogy már az új zeneszerzők és szövegírók a nyolcvanéves Korda Györgyben gondolkozzanak, nem lenne életszerű! Más időben jöttek világra, más a zenei ízlésük, más náluk a szöveg, a szerelem, az élet. Egyrészt ez fog vissza, meg az, hogy úgy érzem, duettet írni sokkal nehezebb, mint olyat, amit egy énekes ad elő. Mellesleg sem szakmai, sem anyagi siker nem jár az albummegjelenésekkel ma Magyarországon. Ma már mindent letöltenek az internetről, azt pedig, hogy kétezer eladott példány aranylemezt ér, egészen nevetségesnek találom. Nem hivalkodásból mondom, de az első közös lemezünk, a Forró éjszakák 370 ezer példányban jött ki, első nyomásban. A legelső albumom, aminek nemes egyszerűséggel Korda György a címe, pedig 500 ezerben.

B. K.: Azok a régiek, akik nagyon jó dalszövegeket írtak, már kihaltak. Harmincöt éve annak is, hogy Máté Péter, aki a Reptér és egyéb slágereket írta Gyurinak, az egyik szeptemberi vasárnap reggelen, minden előjel nélkül elhunyt. Az újabbak közül pedig igazából nagyon kevés dalszerzőt ismerünk, bár Dobrády Ákos világa közel áll hozzám: muzikális és slágerszerű a zenéje.

Ugyanakkor számos világsztár készít minőségi lemezeket hetvenöt éves kora után is. Említhetném Bob Dylant, Tony Bennettet, Tom Jonest, Willie Nelsont, Loretta Lynnt, Wanda Jacksont…

K. Gy.: Az a tengerentúl, ez Magyarország. Amerikában 320 millióan élnek, ott 250 millióan megengedhetik maguknak, hogy albumgyűjteményt építsenek maguknak, itthon az alig 10 millióból talán csak 6 millióan.

Ismerik az említett előadókat, esetleg az új albumaikat is?

B. K.: Naná, Bennettet az imént szerettem volna említeni, de nem vagyok benne biztos, hogy annyian ismerik itthon, mint a nagy pályatársát, Frank Sinatrát, pedig ő is kiváló énekes. Ismerjük és szeretjük az Amy Winehouse-szal és Lady Gagával közös duettjeit is. Mások mellett Kenny Rogers is aktív maradt, bár ő már kezd kikopni a köztudatból.  

K. Gy.: És természetesen Willie Nelsont, az „indiánt” is jól ismerjük, a To All the Girls I’ve Loved Before című, Julio Iglesiasszal közös dalát, Az életem egy szép regény címmel dolgoztuk fel a Búcsúzz el szépen című ’99-es albumunkon. De fiatalúr, inkább adjon nekem tanácsot, ha ráveszem magamat az új albumra, eredeti vagy magyar nyelven énekeljem rajta a dalokat?

A magyar dalokat magyarul, a többit eredeti nyelven. De ha nem is az éneklés, hanem a versmondás kapcsán még belém szorult egy kérdés: Ady Endre lenne a legkedvesebb költője? Mint ismeretes, Ady halálának centenáriuma alkalmából a 24. hu internetes portál videóösszeállítást készített több tucat művésszel, akiket arra kértek fel, szavaljanak el egy-egy Ady-verset. Ön a Megöltem egy pillangót című verset mondta el a közelmúltban…

K. Gy.: Ady mellett József Attila és Radnóti Miklós a legkedvesebb költőm, de nem véletlen, hogy ezt a verset szavaltam el. 1958-ban ugyanezzel a verssel felvételiztem a Színművészeti Főiskolára, sikertelenül. A főváros Dohány utca 1/c számú házában nőttem fel. Az emeleten, ahol laktunk, a miénk mellett még két lakás volt. Verebes Károly színművész és a fia, Verebes Pisti lakott a szomszédunkban. Megbuktam a vegyipari technikumban, és ki tudja, miért, ezt a verset szavaltam el a színműs felvételin. Már értem, miért nem tudott segíteni rajtam Verebes Károly, hogy miért nem vettek fel a színi képzésre! Semmit sem értettem az egészből, pontosan mostanáig. Azonban ezúttal szép elismerést kaptam. A videós fiatalember azt mondta, a hideg is kirázta, ahogyan előadtam ezt a rövid szöveget!