Könyvsorsok: Kézenfekvő elméletek – négerek, németek...

Dosztojevszkij műve vitathatatlanul magával ragadó, igazi mestermunka, ám nem felemelő, hanem határozottan nyomasztó hatású: nagyjából annyit szorongtam, mintha én emeltem volna baltát az öregasszonyra és húgára, mintha az én zoknim lett volna véres ezektől a gyilkosságoktól, mintha nekem kellene ezzel a tudattal élnem... De hát nem lehet ezzel a tudattal normálisan élni, erről szól a regény.

Hamletről tartja úgy a közvélekedés, hogy amikor gondolkodik, habozik bármit tenni, amikor pedig cselekszik, meggondolatlanul teszi (lásd: látatlanban leszúrja kedvese apját, a „patkány” Poloniust). Rogyion Raszkolnyikov ezzel szemben nem pusztán gondolkodó gyilkos, hanem még egy elmélete is van, mely szerint a nagy, nemes, magasztos célok megvalósítása elől elhárítható az akadály: Napóleon százezreket gyilkolt halomra, mégsem kárhoztatható, mert a gyilkolás nem cél volt, hanem eszköz. Márpedig akkor egy kiállhatatlan, zsarnok, zsugori öregasszony, egy „féreg” eltaposása szintén nem bűn, és nem övezi erkölcsi aggály vagy lelkiismereti kétely, hiszen megölése és kirablása csak a későbbi dicsőséghez szükséges kezdőtőkét alapozza meg. Ez az elmélet persze és hál’ istennek oly gyenge lábakon áll, hogy foglalkozni sem volna vele érdemes – hacsak nem jut eszünkbe, hogy a 20. század sok borzalmát hasonló elméletek váltották ki. Ami szóra érdemes: Raszkolnyikov ettől eltekintve (na most ugye kérdés: lehet-e ettől eltekinteni?) együttérző, józan, igazságos személyiség – s még nagyon sok jó tulajdonsága van, például kevéske pénzéből támogatja egy szegény, tüdőbeteg diáktársát, gondoskodik annak öreg, rokkant apjáról, akit utóbb saját pénzén juttat kórházba, majd temettet el, két kisgyereket ment ki egy égő lakásból, s így tovább, mindezt egyébként büntetése kiszabásakor figyelembe is veszi a bíróság. Vagyis rokonszenvezhetünk vele. Ezzel szemben a húga kezét megkérő, együgyű, hamis, sőt aljas Luzsin annyira korlátolt, hogy még az elmélete (merthogy neki is van egy elmélete) is önző és alpári: azért akar szegény sorból kiemelt feleséget magának, hogy az aztán élete végéig hálás legyen neki. Luzsinnal nem lehet rokonszenvezni, minél többet tudunk róla, annál kevésbé.

Ami az első olvasáskor nagyon elkerülte a figyelmem, az a nők szerepe a regényben, különösen Szonyáé, most látom csak, hogy vele kezdődik s vele ér véget a regény, s erre a szükségből lett prostituáltra hárul a szerep, hogy gyilkos diákunk társa és sorstársa legyen. (S megint Raszkolnyikov jó szeme kellett hozzá, hogy felfigyeljen erre az ártatlan, hivatása dacára tisztességes teremtésre.)

És még valami, amit az újraolvasás során figyeltem meg: a pétervári németek ócsárlása és kifigurázása. Ahányszor szóba kerülnek, az annyi megbélyegzés. A német mint foglalkozás, a prostitúció után: „Csupa kislakásból állt az épület, és lakói között mindenféle foglalkozású akadt: szabó, lakatos, szakácsné, örömlányok, németek, kishivatalnokok.” A német mint néger, a német mint elrettentő hasonlat: „s bizonyosan tudom, hogy a húgom inkább elmenne négerek közé egy ültetvényeshez, vagy Lettországba béresnek egy balti némethez, mintsem hogy bemocskolja magát lelkileg és erkölcsileg, olyan emberhez kösse az életét mindörökre, akit nem becsül...” A német mint harmadik jellemző: „Rendkívül ostoba és rosszindulatú német nő volt.” A közvélemény azzal kapcsolatban, hogy egy férfi a vonaton megver egy német nőt: „meg kell jegyeznem, hogy ilyen tenyérviszkettető »német nők« akadnak néha, és azt hiszem, nincs olyan haladó szellemű ember, aki feltétlenül jótállhat magáért.” És még idézőjelbe is teszi: „német nők”. Külön kategória. A német nő mint szemtanú: „A feljelentő egy másik, szintén rossz hírű német nő volt, és nem valami szavahihető.” A lakását bérbeadó német nőről: „Még azt hiszi a buta németje, hogy ő itt a háziasszony...” A németkérdés mint kérdés: „Mondja, Rogyion Romanovics, magának még nem tűnt fel, hogy ez a sok idegen, kivált a sok német, aki itt szaladgál Pétervárott, isten tudja, honnan jöttek... mind butább, mint mi?” Nem gyűjtöttem ki mindent, bár a könyvolvasóban szépen alkalmazhatók a könyvjelzők. Mindenesetre ha egy német megszólal a Bűn és bűnhődésben, azonnal feltűnik az akcentusa, a mondatfűzése meg közröhej. (A főbérlő azt akarja mondani, hogy az apja akkora úr volt, hogy zsebre dugott kézzel járkált, ehelyett azt mondja, hogy az apja „kézzel a zsebekben járkált”.) Kérdés: honnan a szentpéterváriaknak ez a németekkel szembeni ellenszenve? (A regény 1866-ban íródott.) Vagy talán ez is hozzátartozik a hiteles környezetábrázoláshoz? Az elképesztően nyomorú állapotok közepette jólesik a kisebbség lenézése? Nem tudom, mert a regényből ez nem derül ki, másutt meg nem néztem utána. De vajon hogyan olvassa ezt a Dosztojevszkij-művet egy német? Mármint a német fordítását. És: milyen érzés lehet németként ilyeneket fordítani? Most mint kisebbségi, elragadtathatnám magam, hogy van erről az egész ostoba németezésről egy elméletem. De nincs, hál’ isten.