Könyvsorsok: Hyperioni élvezetek

Amióta ismertem, mindig is kedveltem ezt a művet, melyet nemcsak a modern űropera, hanem az egész sci-fi irodalom egyik legkiválóbb darabjaként tartunk számon. Hét kiválasztott zarándok tart a Hyperion bolygón megnyíló időkripták felé, hogy az intergalaktikus háború fenyegetése közepette a rejtélyes, szerves és szervetlen tulajdonságokat egyesítő gyilkológép, a Shrike elé járuljanak kívánságaikkal. Egyikük felveti, hogy a túlélésük múlhat azon, ha megismerik egymás indítékait, majd megegyeznek, hogy megosztják egymással a történeteiket. A Hyperion ennek a hat elbeszélésnek a kerettörténetbe ágyazott összefonódó és elkülönböződő hálózata.

2010-ig meglehetősen sokat írtam már a sci-firől, de az évek során a Hyperion valahogy mindig kimaradt az eszmefuttatásokból. 2014-ben Keserű József kollégámmal-barátommal megpályáztunk egy publikálási lehetőséget egy fontos adatbázisos folyóiratnál (World Literature Studies) kánontémában. Elfogadták az ajánlatunkat, elkezdődhettek a munkák, melyeknek kiindulópontja az volt, hogy a populáris irodalom kategóriájába tartozó műveket vizsgálunk a különböző kánonokkal létesített kapcsolataik szempontjából. (Metakanonikus olvasatnak neveztem el ezt az eljárást.) Keserű Jóska nem sokkal korábban írt egy remek tanulmányt Gemmel Trója-trilógiájáról, ezt átdolgozta a kritériumoknak megfelelően, magam pedig a Hyperionnal kezdtem el részletesebben foglalkozni. Ekkor tehát az újraolvasás egy speciális szempontot feltételezett, arra fókuszált, hogy Simmons alkotása milyen művekkel lép párbeszédbe, és ezt hogyan teszi.

Világossá vált, hogy Simmons olyan poétikai és retorikai eljárásokat működtet, melyek révén nemcsak az általa megidézett populáris műfajok (a sci-fi és az új űropera) elvárásrendszerét képes módosítani, hanem az úgynevezett elit irodalmi kánon felülvizsgálatára is ösztönöz. Mindenekelőtt azért, mert az űropera játékszabályain keresztül újítja meg a reneszánsz elbeszélőművészethez (Boccaccio, Chaucer), illetve a romantika organikus látásmódjához (Keats, Hölderlin) való viszonyunkat. Ezzel is jelzi, hogy a klasszikus kánonoktól elválasztó, mesterségesen létrehozott kulturális hierarchia éppen a populáris irodalom közbejöttével dinamizálható. Innen nézve, a fantasy- és a sci-fi-művek olvasása modelleket kínálhat a klasszikusok befogadásához, és simán kiállják az újraolvasás próbáját, azaz többszöri nekifutásra is megmarad a közlésképességük. A Hyperion feltétlenül ezek közé a művek közé tartozik, és nincs ezzel egyedül.

Fontos megemlíteni, hogy ez a szakmai újraolvasás nemcsak előfeltételez valamilyen elméleti keretet és kijelöli az olvasás fókuszát, hanem újabb kérdéseket alapoz meg, újrarendezve ezzel a műhöz való viszonyunkat. Naiv elképzelés tehát annak hangoztatása, hogy az elmélet korlátozza a szövegben lelhető örömöt, éppen ellenkezőleg, megnyitja annak olyan csatornáit is, melyek addig éppen az adott elmélet hiánya miatt nem voltak hozzáférhetők. A kánonképzésre összpontosító olvasatban is a Hyperion olyan megoldásai tárultak fel, melyeket igazán kár lett volna figyelmen kívül hagyni. Ebben a sci-fiben ugyanis kirajzolódik egy markáns utaláshálózat, amely a nyugati kánon repertoárjára támaszkodik, míg emellett fut egy másik láncolat is, amely viszont a klasszikus science fiction, az új hullám és a cyberpunk elemeiből tevődik össze. A regény részben arról is tudósít, hogy a játékba hozott művek klasszikusként való értelmezése mindkét láncolaton végbement.

Ilyen esetben bekövetkezik az, amit az újraolvasás máshonnan nézve egyik leggyakoribb következményének tarthatunk: az értelmező a perspektivikus újraolvasásnak köszönhetően átéli a felfedezés örömét. Ilyenkor megnyílik a távlat egy klasszikusokon túli területe, amelyet az értelmezés kihívásának nevezhetnénk, hiszen a tárgy már nem vezethető le maradéktalanul az előfeltevések egyikéből sem. A Hyperion is talán nem véletlenül visz színre egy olyan mechanizmust, melyben önnön működési szabályaira reflektál. Kérdésként fogalmazható meg ugyanis, hogy vajon melyik kánonnak képezheti részét az adott mű azok közül, amelyekre utal. Mivel a hat történet hatféle beszédpozíciót, hatféle stílust és hatféle szubzsánert körvonalaz, és a keret lenne a hetedik, valójában egyiket sem tüntethetjük ki instanciaként a többi rovására. A megközelítési útvonalak komplexitásának függvényében változhat mindaz, ami a besorolást és a rögzítést lehetővé tenné. Vagyis a Hyperion olvasójának jelentősen átalakulhat a kánonokról alkotott képe a hibrid részletekből álló történet befogadása során.

A megadott határidőre elkészült a tanulmány, azóta megjelent több nyelven, egy rövidebb és egy hosszabb változatban is. Néhány évvel később azonban azzal szembesültem, hogy milyen érdekes lett volna, ha a Trója-trilógiát Dan Simmons egy másik művével, az Ílion-duológiával társítjuk. Érdekes módon a Hyperion látásmódjához ebben az esetben is eljutottunk volna, mert az előbbinek Homérosz mellett a másik hivatkozási pontja Nabokov Adája, miközben szintén számos sci-fi hatása érvényesül a történetvezetésben. Az ehhez hasonló körök egybefogják azokat a műveket, melyek egymás nélkül is tökéletesen élvezhetők, de így talán megsokszorozódhat a hatásuk. Simmons művei tehát mindkét esetben továbbfűzik-átépítik azokat a hagyományokat, amelyek a műveleteiket és a témacentrumaikat lehetővé, elgondolhatóvá tették. A Hyperioni énekek-ciklus és az Ílion-duológia egyaránt bizonyítja, hogy a sci-fi képes újraalapozni az antik és a klasszikus olvasmányok iránti érdeklődést, miközben egymás kontextusában helyezkednek el egy rendkívül tág spektrumban. Ez a produktív szemlélet felkészít rá, hogy egyszerre tudj élvezni hőskölteményt és űroperát.