Könyvsorsok: Hrabal disznóvágása

Hrabal regényeit olvasva, mintegy mellesleg tehát, mégsem váratlanul vagy meglepő módon, arra a kérdésre is választ kaphatunk, vajon miért olvasunk szépirodalmat, miért leljük benne oly nagy örömünket, miben áll a belletrisztika szó szerint döbbenetes vonzereje. Tisztán emlékszem, hogyan fogalmazódott meg bennem e kérdés épp Hrabal kapcsán, és nem azon az úton-módon, ahogyan irodalomtudományos értekezések révén fölteszi az ember. A belátás szinte banális, mégis lebilincselő. Tulajdonképpen nem is áll annyira messze a huszadik századi (nyelv)filozófia egyik alapvető kiindulópontjától, amit Hans-Georg Gadamer írásai által ismerhettünk föl: eszerint a szépirodalom az eminens szövegek legdicsőbbike, hiszen a költészet közvetítette igazság nem szorul rá külső igazolásra vagy hitelesítésre – szemben például a vallási kinyilatkoztatásokkal és ígéretekkel, amelyeket a hitközösség jóváhagy, vagy a jog és a törvény szövegeivel, amelyeket iktatni és érvényesíteni kell.

Egyszer egy kedves ismerősömmel egy fáradt vasárnap délután épp az irodalom eme potenciáljáról, képességéről, hatalmáról beszéltünk, beleütközve a szóban forgó dilemmába, tehát az olvasás élményének és funkciójának kérdésébe. Rögtön Hrabal ugrott be, méghozzá a Sörgyári capriccio Efraim Israel (Hap Béla) csodálatos magyar fordításában. Már az első fejezet lámpaoltó-lámpagyújtogató jelenete is finoman, mégis nagy erővel von be a sörgyári miliő időtlennek tetsző atmoszférájába, a második fejezet disznóvágás-szcénája azonban tökéletesen alkalmasnak látszott arra, hogy általa rátérjünk az irodalom mibenlétére. Nem túlzás költészetnek sem nevezni, ami itt történik, hiszen Hrabal úgy húzza be olvasóját a leghétköznapibbnak tetsző szituációkba, hogy végül a leírt, illetve színre vitt helyzet valóban költőivé nemesül. Kivált nagy nyomatékkal érzékelhető ez akkor, ha a szituáció látszólag igen távol áll a költőiségtől, mint az említett disznóvágás vagy az éjszakai hússütés jelenetében. Maryska, a sörgyári történet elbeszélője úgy meséli el a disznó leölésének és feldolgozásának, majd a hús megsütésének eseményeit, Myclík úr, a böllér munkálkodását, a vér kiontását, a belek eltávolítását és a belsőség fölhasználását, mintha egy festményt írna le vagy egy zeneművet vezényelne.
Lássunk egy momentumot innen: „Odatartottam a csöbröt, és belefordult az az egész gyönyörű pejsli, a nedves színeknek és formáknak ez a szimfóniája, semmi sem lelkesített föl úgy, mint a halványpiros sertéstüdő, gyönyörűen dagadó, akár a laticel, színben semmi sem oly szenvedélyes, mint a máj sötétbarnája az epe smaragdjával díszítve, mint a viharfelhők, mint a selymes bárányfelhők, ugyanúgy vonul a belek mentén a göröngyös zsír, sárgán, mint a lecsordult gyertya, mint a méhviasz.” És így tovább a hurkatöltéstől kezdve a disznó – Maryska szavaival – „alkatrészeinek” szétterítésén át az éjszakai lakomáig, amikor Francin a maga bávatag módján a langyos kávét és a száraz kenyeret majszolgatja a műszak végén, miközben felesége vadabb élvezeteknek hódol: „levágtam két szép sovány szeletet a combjából, kiklopfoltam, megsóztam, megpaprikáztam, és vajban nyolc perc alatt kisütöttem, egy örökkévalóságnak tetszett, egész idő alatt a nyálamat nyeldestem, ez volt az én stílusom, megenni mindkét combot csak úgy, natúrszeletekben, citromot rácsepegtetve, végül vizet is öntöttem a sniclik alá, befödtem, dühösen tört ki alóla a gőz, s már raktam is ki a húst a tányérra, és faltam mohón, szokás szerint leettem a hálóingemet, mint ahogy mindig leeszem a blúzomat a lével vagy a mártással, mert ha én eszek, akkor nem eszek, hanem habzsolok…”

Hatásosabb, mert költőibb megjelenítése ez a véresen induló lakomának, mint bármelyik főzőműsor színes, nagyközeli képei a készülő vagy föltálalt fogásokról. Ezekben a műsorokban a rokonszenves séfek folyamatosan a tekintetünkért harcolnak, és valamennyi mozzanatnál újra és újra a figyelmünket követelik, mondván, nézzük, milyen csodálatosan megpirult a lazac, vagy mily gyönyörű az endívia, amelyet mindjárt egy kis olívával locsolnak meg. Hrabal Maryskája ezzel szemben úgy turkál a vérben, akár a gyerek a homokozóban, s nem eszik, hanem egyenesen habzsol – az olvasó pedig észrevétlenül falja a hrabali hosszú mondatokat, akkora élvezettel és falánksággal, ahogyan a tűzre dobott és kisült húst.

Szembeötlő ugyanakkor, hogy Hrabalnál a vidéki élet magától értetődő eseményei, mint a disznóvágás, a kakas leölése vagy például a Szigorúan ellenőrzött vonatokban a liba megtömése, merőben eltérő(nek tűnő) kontextusokkal társulnak, hol az adott helyzetet, hol a beszédmódbeli megérzékítést, a lírai nyelvet tekintve. A Sörgyári capriccio nyitójelenetében például a következőt olvashatjuk: „Szeretem azt a néhány percet este hét óra előtt, szeretek fölfelé nézni az alatt a néhány perc alatt, mikor úgy folyik el a körtéből a fény, mint a vér a kakas elvágott torkából, szeretem nézni az elektromos áramnak ezt az egyre halványuló kézjegyét, és borzadok a gondolatára, hogy eljön az az idő, mikor bevezetik a sörgyárba a városi áramot, és az összes sörgyári lámpa, az istállók összes viharlámpája, az összes kerek, tükrös lámpa, az összes kerek, kanócos, hasas lámpa egy nap fogja magát, és nem gyullad meg, már senki nem lesz kíváncsi a fényükre, mert ezt az egész ceremóniát felváltja egy kapcsoló, akárcsak a vízcsap, ami azokat a szép nyomós kutakat váltotta fel.”

Ahogy a rádióadás eljut végül a sörgyári miliőbe, s lerövidül az információ áramlásának ideje, úgy ünnepli Maryska a rituális hajvágás eseményét, összekapcsolva a coming-of-age rítusát az erőszak helyenként abszurd momentumaival (például a kutyafarok levágásával), jelezve – mint az elektromosság és a víz gépesítésének térnyerése esetében –, hogy új korszak köszönt be a helyiek életében. Hrabal nyelvművészete mindezt páratlan érzékletességgel követi le, és a hasonlatok – „úgy folyik el a körtéből a fény, mint a vér a kakas elvágott torkából” – túl is mutatnak az elbeszélő tudásának, ismereteinek, életének, környezetének elemein. A technikai összekapcsolódik az organikussal. Az állaton elkövetett – mégoly domesztikált – erőszak a változás eseményével. Emlékezetes, hogy a Szigorúan ellenőrzött vonatokban Miloš az állomásfőnökné asszonynak a pincebeli libatöméskor tesz vallomást, az „eiaculatio praecox” megvallását a gúnár nyakának ütemes végigsimítása, nyomkodása kíséri – különösen hangsúlyos ez Menzel filmadaptációjában –, s persze ekkor is előkerül a vérontás képzete, hiszen az állomásfőnökné úgy zárja össze a gúnár csőrét, „mintha bicskát kattintana be”, Miloš kamaszos szégyenében pedig az ereit kísérelte meg fölvágni. A vér, az erőszak és a változás ily hétköznapi, mégis igen finom dinamikájában a kétkezi munka és a szolidaritás megdicsőül, s költészetté avanzsál, amikor Miloš a megmentőjéről úgy fogalmaz: „És most rájöttem, hogy ez az óriási öreg kőműves a mésszel borított ruhában az Isten volt álöltözetben…” (Zádor András fordítása)

Visszatérve a kérdésre, miért olvasunk szépirodalmat. Alkalmasint azért, mert az ismerősnek tetsző dolgokat is úgy mutatja meg számunkra, hogy aztán másképp kezdjük látni azokat. Ha úgy tetszik, olyan bepillantást enged a dolgokba, amilyenre másképp nem tehetnénk szert. Előállítja számunkra a világot úgy, ahogyan és amiként addig nem láttuk. Hrabal nyelvművészete és látásmódja mindezt elemi erővel képes tanúsítani.

L. Varga Péter