Könyvsorsok: „Arra a féregre emlékeztetett”

A biográfiai olvasat ugyan csak egy a számos közül, és nemhogy nem kitüntetett jelentőségű, hanem egyenesen korlátozó hatású lehet életművek megértésében, a nála súlyosan fönnálló komplexusos ödipális helyzet mindent fölülíró kényszerként nem csupán az elnyomó rendszerek allegóriájaként szituálható újra az oeuvre-ben, de a bűntudat, a behódolás és az alulmaradás szimptómáival kísérve kivetkőzteti az embert önmagából, sőt kiveti a létezés racionális, szervezett, fegyelmezett, humanista rendszeréből.

Az ödipális meghatározottságról egy helyütt például így beszél a Levélben: „Írásaim Rólad [az apáról] szólnak, hiszen csak azt panaszoltam el bennük, amit nem panaszolhattam el a kebleden.” (Szabó Ede fordítása) E kényszerítő erő pedig, bár sok szó esik az apai és anyai örökség azon terheiről és előnyeiről, amelyek a fiú harcát az apával szemben alapvetően megszabták, szinte magától értetődő módon taszítja le a fiút a létezésnek arról az emberi szintjéről, amelynek feltételét, bizalmát és energiáját az apa tekintélye adja: „Jobban célba talált ellenszenved az írásaimmal és mindazzal szemben, ami ezzel – számodra ismeretlenül – összefüggött. Itt valóban eltávolodtam Tőled egy darabon, önállóan, még ha ez kissé arra a féregre emlékeztetett is, amely a hátulról rátaposó láb alól teste elejével kivergődik és oldalt vonszolja magát.” Az apa ily módon egyszerre mintapéldája az elnyomó autoritásnak, a zsarnoknak, aki az egyedül neki (és önmagának) való megfelelés parancsa szerint szervezi életét, valamint a dühös és fenyegető metafizikai rendnek, hiszen szavai „égi parancs”-ként keretezik a család, köztük Franz külső és belső életét.

Arra, hogy a szóban forgó ödipális teher miért és miként mutat túl egy apa–fiú kapcsolat, egy család, illetve egy mikrokörnyezet – az üzlet alkalmazottai, a cselédek, az ismerősök és rokonok – belső ügyein, Kafka a városiasodó zsidóság alapvetően megváltozó mindennapjai révén tesz utalást, kifejezve, hogy a vallási-lelki élet kiüresedő, képmutató formaságait még hellyel-közzel fönntartó, annak azonban megfelelni nem tudó és nem is akaró, de mindezt a gyerekeitől elváró apa tulajdonképpen nem kizárólag önmaga jogán válik cselekvővé. Kafka szerint ugyanis nem csupán a hanyagsággal és nemtörődömséggel, sőt a valamit rosszul csinálás és a vétkezés hiányával párosuló önelégültsége vezérli az apát, hanem maga is egy kor terméke. „Neked viszont – írja –, bár ezen a ponton, akárcsak én, hihetsz a bűntelenségedben, a lényeddel és a kor viszonyaival, s nem csupán a külső körülményekkel kellene magyaráznod ezt a bűntelenségedet; ne mondd tehát azt, hogy túl sok egyéb munkád és gondod volt, semhogy még ilyesmikkel is foglalkozhattál volna.” (Kiemelés: LVP.)

Kafka gondolatmenetében egy ponton összekapcsolódik a „féreggé válás” képzete a pereskedés víziójával. A „féreg” hátán taposó zsarnok és a közvetlen utódok, azaz a Kafka testvérek közt folyamatosan függőben lévő „rettenetes per”-ben az apa kizárólagos jogot formál a bíró szerepére. Franz fölismeri és levezeti, hogy saját mikrokörnyezetének ilyen és ehhez hasonló defektusai nem elszigetelt jelenségek, hanem kicsinyítő tükrei egy olyan összetett jelenséghalmaznak, amely a világháborúhoz mind közelebb sodródó társadalmak természetét meghatározza, és amelyet életművében páratlan erővel, de a humort sem nélkülözve ragadott meg. A féreg példája ugyanakkor elemi felismerése annak is, hogy a rémálom éppen akkor kezdődik, amikor a tudattalan és elfojtott dolgok birodalmából kilép az ember. Ekkor jelenik meg ugyanis újra abban a polgári környezetben, amelynek keretrendszere anélkül változott meg, hogy érzékelte volna. „Amikor egy reggel Gregor Samsa nyugtalan álmából felébredt, szörnyű féreggé változva találta magát ágyában” – így Az átváltozás híres nyitómondata (Györffy Miklós fordítása). Nem kerülheti el a figyelmünket, hogy az alvás állapota már előrevetíti azt a nyugtalanságot, amely a kibontakozó szituációt kíséri egészen a történet legvégéig, amikor a szülők „új álmaik és jó szándékaik megerősítését” látják Gregor kivirágzó húgában, azaz a nyugodt polgári élet folytonosságát. Ám a pozitív zárlat épp a Gregor utáni, feltűnően emelkedettnek érzett jövőperspektíva miatt keletkeztet hangsúlyos törést a nagypolgári család kontinuitásának eszméjében, hiszen hasonló nyugtalansággal töltheti el az olvasót, mint amilyen nyugtalan Gregor álma volt.

A metamorfózis bizarr eseményében persze nem csupán a polgári családi eszmék mennek veszendőbe. (Emlékezetes folyamatnak lehetünk tanúi, ahogyan az életszínvonal fenntartása érdekében Gregor bűntudatos meghunyászkodása szép lassan öntudatlanul vagy akaratlanul is átszáll a felmenőkre, akik a lakásukba benyomuló albérlők kénye-kedvének lesznek kiszolgáltatva.) Hanem a humán ismérvek is, noha Gregor féreg-léte nem számolja föl – legalábbis eleinte – a bűntudatból és alázatból táplálkozó lelkiismeretet, valamint a mindennapi életben való tevékeny részvétel igényét, pontosabban a kötelesség és a felelősség mindent megszabó érzetét. Gregor még akkor is dolgozni igyekezne, illetve magyarázkodna, amikor már rég „nincs egészen rendben”, kiszűrődő beszéde a többiek füle számára „állathang”, így hát amikor a kintiekkel megbeszélni készül helyzetét, arra is ügyel, hogy „csak egész fojtottan köhintsen, mert elképzelhető volt, hogy már ez a zaj is másképp hangzik, mint az emberi köhögés, s ezt ő maga már nem merte volna eldönteni”. Gregor tehát belül a kultúrán innen van: (nyelvben) gondolkodik és kalkulál, kívülről tekintve viszont már azon túl, vagy annak előtte. Így tekintve az apa almadobálása ennek a törésnek a biblikus, ugyanakkor szürreálisan blaszfémikus, abszurd parádéjaként is azonosítható.

A Levél Apámhoz Kafkájának vádirata („apám, ez az óriás, a legfőbb Hatóság”) bizonyos értelemben visszahelyezkedik abba a beszédrendbe, amelyet a „per” és a bűntudat, az alázat és a félelem, sok esetben pedig az abszurditás logikája jelöl ki. Az apa-fenomén azonban, miként Az átváltozásban is érzékelhető, annak a választóvonalnak vagy határsávnak – ember(i) és nem ember(i), kultúra és kívüliség határának – a felügyeleti szervévé, kontrollmechanizmusává nő, amely egy egész kor, sőt végül egy egész világrend jelképévé sűrűsödik. Innentől kezdve viszont Franz Kafka személyes sorsa tán kevésbé érdekes írásainak vonatkozásában, és fontosabbá válik, hogy prózájában az alaphangoltságot alakító „nyugtalan álom” egyáltalán lehetővé tesz-e emberi ébredést.

L. Varga Péter